– …mármint, hogy érted ezt? – kérdez vissza fürkészve, mint aki nem hisz a fülének.
– Úgy, ahogy mondtam: érdekelne, hogy szoktál-e olykor egy-egy puszit is adni a gyerekeidnek? – érdeklődöm, holmi tettetett naivitással. Amolyan kamaszos ugratásként tettem fel az ócska kérdést, hogy érzelmi hevességét kicsit próbáljam megfékezni, ám ijedten döbbenek rá, hogy mennyire nagy szamárság volt! Ő bizony teljesen komolyan vette! De most már nincs visszaút, és látván, hogy még mindig tétován tekint rám, tétován hozzáfűzöm: – Szóval én, régi apaként azt tanácsolnám, hogy akár van rá ingerenciád, akár nincs, hetente egyszer puszild azért meg őket! Hidd el, hogy…
No, ez már megteszi a hatását! Sőt! Ez a végtelenül kedves, udvarias, készséges fiatalember néhány pillanat alatt megváltozik. Szeme szikrát szór, hangja sercegően éles, gesztusai hevesek, és hirtelen a szavamba vág:
– Meg vagy te őrülve?! – fakad ki kétségbeesett értetlenséggel. – Hát más sem csinálok, amikor velük vagyok! Folytonosan puszilgatom őket! Érted?! Vagy… ezt most, ugye, csak viccből kérdezted?
Én meg ott ülök vele szemben a Liszt Ferenc téri kávézó teraszán, és feszengve bólogatok. Persze, ezt most csak viccből kérdeztem… Arca hirtelen megenyhül, szája szeglete halvány mosolyra húzódik… Én meg veszettül zavarban vagyok, az otrombára sikeredett játék miatt, és szívem szerint menten vissza is szívnám, el is felejteném az egészet, magát a kínos helyzetet, főként pedig saját dicstelen szerepemet, és eszem ágában sem lenne, hogy még tovább égessem magamat azzal, hogy meg is írom! Ám úgy érzem, hogy ebben annyira, de annyira benne van Azurák Csaba! Jóhiszeműsége, fellobbanása, finom iróniája… Mértéktartása mögött a hevesség, kedélyessége mögött a komolyság, eltökéltsége mögött a félszegség, amelynek spontán megnyilvánulásait most pillanatok alatt közvetlenül tapasztaltam. Talán ettől lehet annyira izgalmas műsorvezető, karakteres szerkesztő, megnyerő televíziós? Több műsor, például a Napló vagy a Mokka meghatározó arca, akinek személyes varázsát talán leginkább az adja, hogy sármossága, jó modora, szakmai felkészültsége, flottsága mögül mindig kikandikál valami gyermeteg kíváncsiság, személyes igazságérzet, civil érdeklődés. Mindez egyetlen, szinte kihasított pillanatban. Én csendben figyelek, ő pedig zavartalanul folytatja tovább.
– Én, tudod, egyébként is olyan pali vagyok, aki az érzelmeit szereti közvetlenül kimutatni. Tízévesforma kissrác lehettem, amikor liften mentünk fel anyukámmal, és ahogy megnyomta a gombot, és kettesben maradtunk, én egy hirtelen indíttatástól elkezdtem puszilgatni az arcát, amíg fel nem értünk a hatodik emeletre. Még csodálkozott is: „Mi ütött beléd, Csaba?” „Semmi, csak nagyon szeretlek, anyu!” Aztán jó húsz évvel később a párom, Gréti is „szenvedő alanya” volt és az ma is az efféle szívből jövő őrültködéseknek. De már megszokta, és derekasan viseli. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy őt kaptam.
– És a gyerekeid…
– Szerencsére lányok, és még kicsik, így vidáman, türelemmel tűrik, hogy babusgassam, kényeztessem őket. Tudom, rövidesen eljön az idő, amikor véget vetnek ennek az önfeledt állapotnak, meglesz a maguk világa, a maguk társasága, és a papa rájuk zúduló szeretet-cunamija, de akárcsak a jelenléte is ciki lesz számukra. De addig igyekszem minden pillanatot maximálisan kihasználni.
– Ez így nagyon szép és jó és idillikus, de van, amikor muszáj rájuk förmedni, fegyelmezni őket, hogy inkább ne rángassák le az abroszt, mert akkor rájuk borul a teáskanna is, hogy ne dugják az ujjukat a konnektorba, ne óbégassanak, ha elalszik a másik…
– Az óbégatással bizony még hadilábon állunk, abban nem hallgatnak rám, ha rájuk jön, akkor bizony igencsak nagy ramazurit csinálnak maguk körül, mert kellően makacsak és akaratosak, egyébként pedig eddig alig kellett, a szó klasszikus értelmében, nevelgetnünk őket. Azzal, hogy elmagyaráztuk, mit szabad és mit nem, meg tudtunk mindent értetni velük. Legfeljebb nem egyszer kellett, hanem háromszor, nem viccesen, hanem komolyan, nem hosszadalmasan, hanem a lényegre szorítkozva… Ezekből persze én rengeteget tanultam tőlük…
– Szerinted ők mennyit tudnak tanulni tőled?
– Nehéz kérdés… Én abban hiszek, hogy úgy kell élnünk, beszélnünk, viselkednünk, hogy azzal egy értékrendet adjunk a gyermekeinknek. Szerintem legtöbbet a létünkkel, életünkkel taníthatunk.
– De mennyit tudunk jelen lenni, Csaba?! Te is rohangálsz, neked is ezer dolgod van…
– Ma már nem rohangálok annyit, és fontosabb dolgom a családnál biztosan nincs! Meg különben is, meggyőződésem, hogy nem is az a legfontosabb, hogy folyton a gyerekek körül nyüzsögjünk, hanem az, hogy a fontos pillanatokban legyünk ott!
– És melyik a fontos? Ez sokszor csak utólag derül ki, sőt, esetenként még akkor sem, csak lappang valami megoldatlanság…
– Persze van, amit nem lehet előre tudni, de akad sok olyan is, ami akár pontosan bemérhető. Csak figyelni kell, hallgatni ösztöneinkre, észrevenni a jelzéseket. És ha néhány dologra büszke vagyok az életemben, akkor elsők között tartom számon azt, hogy ott voltam lányaim első szavainál, az első lépéseinél, ott aggódtam az első fog kibújásakor, és ott ujjongtam, amikor a bilin sikerült először eredményt produkálni. Tudtam, hogy ezek egyszeri pillanatok az életben, és ezeknek tanúja, sőt részese is kell legyek! Ezek számomra evidenciák. Mindennél fontosabbak.
– Nem tartasz attól, hogy azáltal, hogy ennyire szeretettel párnázod ki gyermekeid életét…
– …bocsánat, párnázzuk, mert Gréti is tökéletesen partner ebben… És igazi anyatigris!
– …tehát ezáltal nem lesznek esetleg védtelenebbek?
– Ezen már én is gondolkodtam, annál is inkább, mert Zsófi lányom nemsokára óvodába megy, tehát ezzel mintegy kiűzetik a paradicsomból. Meg kell majd tanulnia alkalmazkodni. Biztosan lesznek ebből adódóan nehézségek, de én nagyon bízom abban, hogy a sok szeretet, amit tőlünk, a nagyszüleitől és a tágabb családtól kapott, és kap folyamatosan, nemcsak érzékenyebbé teszi, hanem figyelőbbé, alkalmazkodóbbá is. Hogy a szeretet fel is vértezi valamelyest. Hogy a tudat, hogy anyára meg apára mindig, mindenben számíthat, erőt, hitet ad neki.
– Neked mit adtak a szüleid?
– Nekem három jutott belőlük. Édesanyám szívet, édesapám bölcsességet, a második anyukám önzetlen szeretetet. Mindhármójuktól rengeteget kaptam. Meg egyfajta értékrendet. Hitet magamban, másokban, a munkában, a tisztességben. Az igazság tiszteletét, a fogékonyságot a szépre. Meg hogy nagyon kell vigyázni az igaz kapcsolatainkra, mert az a legnagyobb értékünk.
– Mi volt az első igazi csalódásod?
Csaba válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…
Még több az e heti Nők Lapjából:
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja augusztus 5-én megjelenő, 32. számából: +32 oldal extra melléklettel Négyes ikres hétköznapok A Viszkis a következő? Egy nő élete A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! |
