Ilyen Tim Roth legfrissebb tévés próbálkozása, a Hazudj, ha tudsz! (Lie to Me) is. Ha kicsit megkapargatjuk, a friss felszín alatt rengeteg régi dolgot, sok-sok olyan, más sorozatokban már ellőtt panelt találunk, amelyeket itt is bevetettek – és mégis jó!
A főszereplő, dr. Cal Lightman (Tim Roth) morózus, de zseniális agyú szakember, aki szakértő csapata élén a rendőrség, illetve az FBI kérésére különböző bűncselekmények megoldásában segít sajátságos módszereivel. Itt rögtön két, viszonylag friss és sikeres sorozat sejlik fel a háttérben. Az egyik dr. House, aki ugyanez a nyúzott, embergyűlölő, durva fazon, ugyanilyen kvázi apafiguraként irányítja a beosztottakat, sőt még az életfilozófiájuk is szóról szóra azonos, miszerint mindenki hazudik.
 |
| Dr. Cal Lightman szerepében Tim Roth |
A másik panel pedig A mentalistából ismerős: ott is ugyanez a felállás, Patrick Jane szintén szakértőként, csodabogár kívülállóként vesz részt a nyomozásokban, ugyanilyen meghökkentő kérdésekkel és módszerekkel deríti ki az igazságot, ugyanígy a páratlan emberismeret a legfőbb fegyvere, és ugyanígy az emberek veséjébe lát.
Sőt, van még egy előképe a főszereplőnek, mégpedig a James Woods által vitt Shark ügyésze: a kamasz lányát egyedül nevelő apa, aki a munkájából adódóan a kelleténél jobban belelát az emiatt lázadozó gyereke fejébe. Hasonló konfliktusok (a lány hazudik az apjának, aki ezt tudja, de nem akar basáskodni, a hazugságból baj lesz, összeveszés, kibékülés) és hasonlóan komor megjelenés jellemzi a két főszereplőt.
És akkor miért KELL mégis nézni ezt a sorozatot? Azért, mert az alapötlet és annak megvalósítása tankönyvbe illően tökéletes. Lightman doktor és csapata ugyanis a hazugság felderítésének specialistái, tudományos kutatások és páratlan intuíció segítségével állapítják meg, hogy valaki igazat mond-e. Egy részben általában két bűncselekményt vizsgálnak, és több csavarral, mindig érdekes módszerekkel jutnak el a végkifejletig.
Jó nézni, ahogy dolgoznak. Egy-egy kihallgatás során a beszélő mimikáját, hanglejtését, gesztusait és az általa előadottak kohézióját vizsgálják, és mindig módot találnak arra, hogy ezt a kívülálló, a néző is megértse. Bevon a vizsgálódásba, és azon veszem észre magam, hogy már én is a kis ajakrándulásokat, a homlok ráncait, az önkéntelen kézmozdulatokat lesem, hazugság után kutatva. A sorozat készítői emellett nagyon szimpatikusan kikacsingatnak a történetből: a cselekményben jellemzett arckifejezések „magyarázatául” a dramaturgiailag indokolt pillanatokban bevágnak egy-egy ismert arcot: Bill Clinton hazudik. Jessica Simpson undorodik. Michelle Obama aggódik. Ez pedig egyúttal azt is megmutatja, hogy a legnagyobb feladat talán nem is a főszereplőkre hárul – sőt komoly evolúció áll még a főbb karakterek előtt, ha megjegyezhetőek kívánnak lenni. Nem, itt az epizodisták szerepe a legfontosabb: nekik kell ugyanis élethűen reprodukálniuk mindazokat a „jeleket”, melyeket aztán leolvas és azonosít a szakértő, összevetve azokat a tankönyvi példákkal.
Ez a sorozat egyúttal válasz arra a kérdésre is, amelyet az osztódással szaporodó Helyszínelők-franchise kapcsán szoktam feltenni: lehet-e még újat kitalálni, tudnak-e még olyan területet találni a forgatókönyvírók, ahová beszuszakolható egy „különleges módszerekkel dolgozó” csapat? Bár kétségkívül fogy a tér, de a Hazudj, ha tudsz! mégis talált magának egy piaci rést – működőképessége azonban nem biztatás, inkább intő jel a későbbi próbálkozók számára: ebben a szegmensben ugyanis már nagyon nehéz valóban eredeti ötlettel előállni. Itt és most sikerült, de a körítés azt mutatja, hogy már minimálisra szűkült a mozgástér. Főleg, ha a célunk az, hogy legalább minimális életszerűségre törekedjünk. Képzeljük el, hogy egy parkban a kempingezők találnak egy hullát. Kihívják a rendőrséget, a kiérkező járőrök pedig az alábbi vitát folytatják le:
– A kutyafáját, szóljunk gyorsan a helyszínelőknek!
– Oké, de itt melyik itt az illetékes? Tudod, három is van!
– De buta vagy, Miamiban Horatio nyomoz! Várj, a fickón tengerész-egyenruha van, akkor mégis az NCIS kéne…
– Igaz, de a tetem már oszlásnak indult, én inkább dr. Csontnak szólnék.
– Megtehetjük, de a tanúk ellentmondásba keveredtek, hívjuk inkább a hazugságkutatókat.
– Szerintem a mentalistával gyorsabban haladnánk. Vagy a Psych magánnyomozó-irodával.
– Rendben, de ha gyilkosság történt, előbb-utóbb úgyis az ügyészségre kerül, én felhívom Sharkot is.
– Jó, én meg szólok a profilozóknak a Gyilkos elmékből, hogy haladjunk a tettes felkutatásával.
Szóval nagy már a tömeg, de ez a sorozat még pont elfér a pályán.
