– Azt mondtad, tegnap jöttél meg a nászutadról, de még nem is volt esküvőd. Hogy is van ez?
– Látszik, hogy nem vagy színházi ember! – neveti el magát Anna. – Szeptemberben lesz az esküvőnk, de akkor folyamatosan játszom a Szép nyári nap című Neoton-musicalt, így nem tudunk a lakodalom után nászútra menni, ezért azt előrehoztuk egy hónappal. Annyira jól éreztük magunkat a párommal Egyiptomban, hogy elkezdtük nézegetni a naptárunkat, hogyan lophatnánk még pár napot az idén, hogy visszamenjünk. Ki tudja, talán egy kis ügyeskedéssel két előadás közé bepréselhetünk egy pár napos „igazi” nászutat is.
– A párod is színházi ember?
– Ő rádiós, de imádja a színházat. A Juventusnál dolgozik, ahol én vagyok a csatorna hangja. A folyosón találkoztunk, s nekem rögtön megtetszett, de azt hittem, meleg…
– ???
– Ápolt, jó parfümöt használt, észrevette, amikor új frizurám lett, felajánlotta, hogy menjünk futni együtt…, na ezt például már azért, hogy felszedjen, de én akkor azt hittem, csak barátság lehet köztünk, és nem vettem komolyan. Össze akartam hozni az egyik meleg barátommal, ő pedig rákérdezett, hogy miért szervezem úgy, hogy mindig ott legyen ez a srác. Mondtam, mert meleg vagy. „Nem vagyok” – tiltakozott, de én csak erősködtem, hogy ne tagadja.
– Közben arra gondoltál, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete?
– Természetesen! De aztán elhittem neki. És képzeld, tényleg nem az!
– Mikor határoztad el, hogy színésznő leszel?
– Már háromévesen bejelentettem a családnak, hogy színésznő leszek. Pontosabban primadonna. Nem semmi egy háromévestől, főleg, hogy általános iskolás koromig színházban sem voltam. Mégis a színpadra vágytam. Az első előadás, amit láttam, a Padlás volt, amitől még inkább szerelmes lettem a színházba.
– Egész gyerekkorodban a színművészetire készültél. Elsőre felvettek?
– Dehogy! Csak harmadikra. De egyáltalán nem bánom. Nagyon jó osztály voltunk. Nemcsak a tanárainktól tanultunk rengeteget, de egymástól is. Nem akarok neveket mondani, nehogy kihagyjak valakit, de azt elmondom, hogy ott találkoztam Kerényi Miklós Mátéval, aki most, az Operettben is több darabban a partnerem. Vele úgy összenőttünk, mintha testvérek lennénk. Az egyetem után Szolnokra szerződtem. Mondta is az egyik ottani rendező, hogy „Anna, maga vágyhat az operettbe, de sohasem jut oda.” Mondanom sem kell, azonnal jelentkeztem egy meghallgatásra, és megkaptam a Rudolf című darabban Larisch grófnő szerepét. Ez volt az első operettszínházas lehetőségem, a következő évadban pedig szerződtettek.
– Nagyon jellegzetes hangod van, azt mondják, száz közül is felismerni. Ez természetes adottság, vagy gyakoroltad?
– Természetes adottság, amit édesanyámnak köszönhetek. Ő énekesnő. Gyerekkoromban is imádtam hallani a saját hangomat, meséket mondtam fel magnókazettákra, és visszahallgattam őket. Szegény húgom nagyon szerette volna, hogy ő is játszhasson ilyet, egy csomó kazetta van, amin azt hallani, hogy én mesét olvasok, ő meg a háttérből: „Én is hadd beszéljek rá, légysziii!” De persze sokáig nem hagytam. Egy vagy két olyan kazetta van a több tucatból, amelyeken már neki is osztottam szerepet.
– Talán pont ennek köszönheti a húgod, Peller Mariann, hogy televíziós műsorvezető lett.
– Látod, erre még nem is gondoltam. Egyébként nagyon jó testvérek voltunk! A kazettaügyet és egy-két hajba kapást leszámítva olyanok vagyunk, mintha egypetéjű ikrek lennénk, pedig van közöttünk pár év korkülönbség. Olyannyira hasonlítunk, hogy engem rendszeresen néznek Mariannak. A reptéren is csodálkoztak, hogy az útlevelem szerint Anna a nevem. Megállítanak a bevásárlóközpontokban, hogy elmondják, szeretik a műsoromat, sőt egyszer a villamoson még autogramot is adtam Mariann helyett. Egy egész család állt körbe, és magyarázták, hogy „én” vagyok a kedvenc műsorvezetőjük, nagyon szeretnek, és ha lehet, kérnének egy aláírást. Olyan helyesek voltak, nem volt szívem megmondani, hogy nem a kedvencükkel találkoztak, hanem „csak” a nővérével.
– Primadonna akartál lenni, hogyan lettél mégis komika?
– Erre predesztinált az alkatom és a személyiségem. Szeretek nevettetni, szeretek magamon nevetni. Azt is tudom, miért alakult ez ki bennem. Ez egy önvédelmi mechanizmus volt, az iskolában mindig én voltam a kövér, szemüveges kislány, borzasztó barna hajjal. Ha mutatnék egy gyerekkori fényképet, el sem hinnéd, hogy én vagyok. Akkoriban előfordult, hogy a lányok a suliból megvertek, csak azért, mert duci voltam. A gyerekek tudnak nagyon gonoszak lenni. Emiatt fejlődött ki bennem az, hogy ha megnevettetek másokat, ha velem nevetnek, akkor nem bántanak.
– Azóta lefogytál, szőke lettél…
– Az Abigélben Torma Piroskát játszom, a szerep miatt kellett visszabarnulnom. Nem is éreztem jól magam a bőrömben. Reggel belenéztem a tükörbe, és egy idegen arc nézett vissza rám, ezért kikönyörögtem, hogy Piroska lehessen szőke, mert én egy szőke lány vagyok! A fogyás egy másik történet. Húsz kilót fogytam az elmúlt egy év alatt, pedig semmit sem tettem érte. Ennyiből szerencsés a szakmám, hiszen a jelmezeken pontosan, centikben mérhető, hogy mennyit fogytam, mennyit kell szűkíteni.
– Gondolom, most a legtöbb olvasó arra kíváncsi, hogyan csináltad?
– Beleszerettem a sportba. Elkezdtem rendszeresen járni az edzőterembe, meg futni a Margitszigetre. De nem azért, hogy fogyjak, hanem, mert ettől éreztem jól magam.
– Hát ez sokkal jobb módszer, mint az anorexia!
– Arra sajnos, nem vagyok alkalmas. Az éhezéstől elájulok. Tudom, mert próbáltam. Még a gimnáziumban elhatároztam, hogy most aztán lefogyok! Egy hónapig nem ettem semmit, le is ment rólam húsz kiló, de a végén összeesetem, kórházba vittek. Aztán minden visszajött rám, amit leadtam. Most nem ez a helyzet, talán azért, mert mindent megeszem, cukorral iszom a kávét, nem sanyargatom a testem. Ami érdekes, hogy a húgom is mostanában fogyott le, sőt az apukám is. Anyukámat leszámítva az egész család hirtelen rengeteg súlyfölösleget dobott le. Pedig még csak össze sem beszéltünk. Azt hiszem, egymást inspiráltuk.
Még több az e heti Nők Lapjából:
