Kedves Soma!
Párkapcsolati kérdésem lenne hozzád.
Három és fél éve vagyunk együtt a szerelmemmel, a kapcsolatunk elejétől távkapcsolatban élünk. Most azonban úgy döntöttünk, hogy jövőre összeköltözünk. Azonban bennem felvetődött, hogy mi van akkor, ha nekünk nem is lenne szabad összeköltöznünk.
Röviden rólunk: mindketten nagyon önálló személyiségek vagyunk, vezető beosztásban, de nem vagyunk karrieristák, egyszerűen szenvedélyünk a munkánk. A mostani távolságot is az okozza, hogy engem másik országba köt az állásom. A páromnak saját cége van, és abban alkot – nagyon kreatívan, amit nagyon élvez.
Találkozásaink és együttléteink (általában három-négy heteket szoktunk együtt tölteni egyszerre, egy évben kétszer-háromszor, illetve sokszor pár napokat, ha éppen el tudunk szabadulni) mindig megnyugvást, lelki, szellemi és fizikai feltöltődést eredményeznek. Természetesen napi kapcsolatban vagyunk az interneten, megbeszéljük, mi történt velünk aznap. Esténként két-három órát szoktunk beszélgetni. Úgy érzem, ez olyan kapcsolat, ahol nemcsak szeretők, de a legjobb barátok is vagyunk. Persze vannak nézeteltérések is, de ezeket aztán mindig kibeszéljük, tiszteletben tartjuk a másik véleményét. Nagyon fontos a kommunikáció a kapcsolatunkban, és ez jól is működik.
Most pont az NLC-n olvastam egy cikket arról, hogy ilyen távkapcsolatok esetén érdekes ok húzódhat meg a háttérben. Az írás szerint: „többnyire az érintetteknek a meghittséghez való ellentmondásos viszonyát tükrözi, és érdemes feltennünk a kérdést magunknak: valójában mennyi intimitásra tartok igényt? Mennyi kapcsolatot igénylek például a barátaimmal és rokonaimmal?”
Nos, én soha nem igényeltem túl közeli kapcsolatot a rokonokkal, sőt a barátokkal sem. Gyerekkorom óta nagyon önálló vagyok, és minden eddigi hosszabb szerelmi kapcsolatom távkapcsolat volt (kivéve egy kétéves együttélést). Felmerül hát a kérdés: nem fog-e ez a kapcsolat pont az összeköltözés miatt tönkremenni? De nyilván nem lehetsz jós, kedves Soma, a kérdés inkább az, mit lehet tenni, hogy ne menjen tönkre pont az összeköltözés miatt. Levelemből biztosan kitűnt, hogy nem szeretném, ha ez a kapcsolat tönkremenne.
Előre is köszönöm kedves válaszodat!
További sok sikert kívánva, üdvözlettel:
Frangipani
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Frangipani!
Örülök, hogy általad eljutott hozzám ez a kérdés, mert úgy gondolom, az új évezred individualizálódott, tudatos, autonóm emberének ez egyre gyakrabban felvetődő kérdése, adott esetben problémája. És nyilván minél autonómabb valaki, annál inkább aktuális a kérdés: vajon hogyan járunk jobban egy kapcsolatban, ha összeköltözünk, vagy ha felvállaljuk az úgynevezett „mingli” kapcsolati formát? (Nemrégen erről is volt cikk az NLC-n. Mingli az, aki felvállalt párkapcsolatban él, de külön lakásban.)
Bármit is választunk, valamiről le kell mondanunk. Ez a döntések lényege. Aki a mingli kapcsolati formát választja, az együttélés intimitásáról mond le, a teljes egymásban való feloldódás egységéről. A hűség, a megbízhatóság, az együttélés szoros összefüggésben van a lényünk legmélyéből fakadó ősbiztonság igényével. Egy bensőséges párkapcsolatban bizonyos szintig feloldódnak az „én” határai, s ennek intim nyíltsága ad valamiféle kiszolgáltatottságot, de éppen ez az ára. Úgy gondolom, a mingli párkapcsolatban az intimitásnak ezt a mélységét nem lehet megélni. Olyan nincs, hogy egyszerre totális autonómiában élsz, és totális intimitásban. Pontosabban engem épp az izgatott, hogy ezt hogy lehet mégis megcsinálni. Én több mint tízévi együttélés után vettem ki az Andrássy úton egy „leánylakást”, ahova heti két napra elvonultam. Három és fél év után rájöttem: én már nem tudok enélkül élni, így vettem egy nagyobb belvárosi lakást, amelyből később aztán „anyalakás” lett. Mára ugyanis szinte kifúrtak belőle a gyermekeim. Heti két-három napot most velük töltök a városban, ugyanennyit vagyok csak kettesben Gyurival, hétvégenként pedig együtt vagyunk a családi házunkban. Tudom, ez az élet luxusa, de közben meg azt érzem, a hosszú távú jó párkapcsolathoz ez szükségeltetik. Csak így tudok harmonikusan működni, és azt látom, hogy ezt a családom is szereti, sőt már jó ideje igényli is. Tapasztalatból mondom: egy hosszú távú párkapcsolatnak nagyon jót tesz, ha a felek nincsenek mindig együtt. Ha megengedik maguknak azt, hogy hiányozzon a másik. Heti négy-öt napot együtt fekszünk, ébredünk (még mindig kifliben, s reggel az ébredésnél, mikor a lelkem száll vissza a testembe, nem érzem a saját határaimat, olyan, mintha nem tudnám hol kezdődik ő, hol vagyok én). De ehhez kell az együttélés is, amikor az évek folyamán egymáshoz csiszolódik két ember. Ha a felek külön lakásban élnek, és alkalmanként találkoznak, akkor arra az időre akarva-akaratlanul másképpen viselkednek, sok dolog nem kerül felszínre. A külön élők nem élhetik meg azt, amikor órákig csak úgy vannak egymás mellett, akár a szótlan-gazdag csend ölelő melegében. Amikor azt érzik, hogy egyszer csak annyira egymáshoz formálódtak, és eggyé váltak, mint egy hibátlan puzzle-kép. Ilyenkor azt mondanám, a „pár” nem is pontos kifejezés, sokkal inkább a „kiegészítő” a jó szó. (Persze ez elég viccesen hangzik: engedd meg, hogy bemutassam a kiegészítőmet!)
Szóval, kedves Frangipani, hogyan lehetne megoldani, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon? Nagyon fontos tudni (ehhez kell az önismeret), hogy mire van belső igényetek! Melyik a fontosabb? A totális autonómia (együtt, de mégis egyedül, ahogy most is vagytok), vagy pedig az egymásban feloldódó teljes intimitás? Ha anyagilag is meg tudjátok oldani, lehet, hogy számotokra az a legjobb megoldás, ha van egy közös otthonotok, ahol együtt éltek, de idővel fenntartotok egy kisebb lakást az autonómiaigény kölcsönös megélésére. Nyilván ezt csak ti tudhatjátok, nem lehet általánosítani, minden párkapcsolat egyedi – már aki meri és tudja megélni a saját egyediségét. Nagyanyáink, de még anyáink generációjánál ilyen kérdések föl sem merültek. Tették, amit elvártak tőlük, nem agyaltak azon, mitől lesznek önazonosak, mi optimális az ő egyedi lényük számára. Nyilván ez sok szempontból egyszerűbb élet volt, no de már javában benne vagyunk a globális individualizációban, úgyhogy nincs visszaút, kár is siránkozni.
Azt írod, hogy soha nem igényeltél túl közeli kapcsolatot a rokonokkal, sőt a barátokkal sem, és eddig minden kapcsolatod távkapcsolat volt. Tehát az összeköltözés egészen új kaland lenne számodra. Ez mindenképpen az újra való nyitottságot, valamiféle alázatot és bizalmat kíván tőled. A nőkkel való terápiás munkám kapcsán azt tapasztaltam, hogy akiknek gyermekkorukban nem adatott meg a teljesen elfogadó, intim anya-gyerek kapcsolat, azoknak sokkal nehezebb bárkivel is bizalmat, intim kapcsolatot kialakítaniuk. A múlt sérülésein pedig nemcsak lehet, de véleményem szerint kell is dolgozni, hiszen csakis akkor tudunk teljes értékűen a jelenben lenni, ha a múlt negatív mintáit, fájó történéseit feldolgoztuk. Csak te tudhatod, hogy nálad ez mit jelent, hogy miért nem igényeltél túl közeli kapcsolatot a rokonaiddal. Vajon valóban nem „igényelted”, vagy ez csak védekező szöveg, mert nem kaptad meg? Nem tudhatom. A válasz benned van, mint ahogyan az is, hogy ezen kell-e dolgoznod. De az biztos, hogy ha a szüleiddel való kapcsolatoddal problémád van, azon már csak azért is érdemes dolgozni, mert ezt az ember a párkapcsolataiba is továbbviszi.
Kívánok neked éber döntést, bátorságot, bizalmat, sok-sok örömöt:
Soma Mamagésa