ELKEZDENI – 20 évesen
 |
| Szarka Anita |
Felnőttség. Megállni a saját lábamon, pénzt keresni, beosztani, dönteni. Leválni… Szarka Anita ma már a saját lakásában mesél, de történetét ott kezdi, amikor Nagyváradon érettségiző fiatal lányként eldöntötte: a saját lábára áll, Budapestre megy, tanulni, dolgozni fog, és ehhez semmilyen segítséget sem fogad el a szüleitől.
– Önálló akartam lenni és szabad! A szüleim az utolsó percig nem hitték, hogy komolyan beszélek. Mindegy volt, hová jelentkezem, a lényeg a tanulói vízum volt, azzal jöhettem át. Dolgozni kezdtem egy telefonos ügyfélszolgálaton, kevés pénzért, így szombatonként akciós termékek után járkáltam, hogy spóroljak. Budapesten kívül laktam, minden reggel hatkor indultam el, és másfél óra alatt értem be a suliba. Onnan egyenesen dolgozni mentem, éjfélre értem haza, az állomástól három dombon át, be egy kis zsákutcába, annak is a végébe. Egyszer valamiért délután mentem haza, baktattam a házak között, és azon kaptam magam, hogy eltévedtem! Nappal sosem jártam arra… Négy vagy öt hónapig bírta a szervezetem ezt az életmódot, utána kórházba kerültem. Szerencsére éppen a szüleimnél voltam, akkor mentem haza először a kiköltözésem óta, de csak azt hajtogattam, hogy nem maradhatok, nekem dolgoznom kell! A szüleim annyit tudtak elérni, hogy megígértem, keresek egy lakást a városban, ahonnan jobb a közlekedés. De továbbra is egyedül, szabadon. Összevissza dolgoztam, mindent elvállaltam, viszont otthagytam a sulit, mert nem tudtam mindkettőt csinálni. Úgy gondolom, az vagy, amit elhiszel magadról. Én akkoriban elhittem, hogy a középiskolai végzettségemmel ennél jobb munkát nem kaphatok. Pedig két felsőfokú nyelvvizsgám is volt…
A kocka akkor fordult, amikor Anitának olyan állása lett, amely állandóságot, biztos megélhetést hozott.
– Nem mondanám, hogy felnőttem az elmúlt öt év alatt, de nagyon sokat tanultam – főleg magamról. A szüleim is belenyugodtak a döntéseimbe, amikor látták, hogy gyakrabban és boldogabban járok haza. És most már én is visszavettem az önfejűségemből, elfogadtam a segítségüket a lakás kapcsán. De fontos volt az az első pár hónap, amikor kikerülve az addigi életemből, magamnak kellett megteremtenem a megélhetésem. Csak így tudtam megtanulni, hogy egyedül boldoguljak! Most már egyre többet gondolkodom azon, hogy szeretnék valamit tanulni. Csak az a kérdés, hogy mit?
ELKEZDENI – 40 évesen
„Belevágtam, mert úgy éreztem, váltani kell”
Ha valaki gyógypedagógusból előbb üzletasszony, majd galériatulajdonos lesz, ezt egyértelműen nagy váltásnak gondoljuk, ami nyilván nehézségekkel jár. De nem feltétlenül.
Holló Judit középiskolás kora óta gyógypedagógusnak készült, az is lett, és tizenhat év, meg a rendszerváltás előtti „mozgolódás” kellett ahhoz, hogy másba kezdjen.
– A baráti köröm és a személyiségem a kulcsa a váltásoknak. Könnyen alkalmazkodó, rengeteg ismeretséget szerző, kereső ember vagyok, mondhatom, hogy rugalmas, ezért vágtam bele egy jogász barátommal a vállalkozásba. A lehetőségeket kerestük, olyan dolgok – például logikai játékok – gyártását, amelyekre igény van. Más volt a munka ritmusa, ideje, tempója, mint a gyógypedagógia, de nem esett nehezemre. Talán az volt nehezebb, hogy addig felvettem, azután pedig megtermeltem a fizetésemet. De a többi nagyon is nekem való volt. Megtalálni a megfelelő embereket, megszólítani, esetleg meggyőzni őket, összekötni az igényt a lehetőséggel. Később, már ingatlanközvetítőként, előfordult, hogy mondtak nekem egy számot, és fogalmam sem volt, mire vonatkozik: per hó, per nap, per négyzetméter? És akkor ezt valahogy meg kellett kérdezni, ami nekem nem volt nehéz, más beleizzadt volna. Tehát, ha az újrakezdés nem külső kényszer, hanem az ember belső változásának lenyomata, a nehézségek inkább kihívások.
Judit állandó üzleti partnerei ingatlanjai kapcsán kezdett igényes belső enteriőrökkel, műtárgyakkal foglalkozni.
– Élveztem az eredeti tervek utáni kutakodást, a stílusokat, és volt olyan barátnőm, akit alaposan kifaggattam, mielőtt a galériát megnyitottuk volna. Emlékszem, amikor Szentendrén először mentem egy kiállítás-megnyitóra, két embert ismertem. Épp a napokban voltam ugyanott, és nem tudtam az egyik szintről a másikra jutni, folyton ismerősbe botlottam. Egész életemben minden lépést előbb tettem meg, mint ahogy a dolgok megértek volna rá. Olyanok, akik régóta megállapodtak, szokták mondani, hogy ők is annyi mindent ki akartak próbálni életük során, csak mindig arra jutottak, milyen nehéz lesz az elején. Én meg mindig belevágtam, ha úgy éreztem, váltani kell. Eddig még minden jól sikerült…!
ELKEZDENI – 40 évesen
„Megharcoltam önmagammal önmagamért”
 |
| Szabó Éva |
Az anyák sokszor megküzdenek a munkába visszaállás problémájával. Lehet, hogy fel kell zárkózniuk új ismeretekkel, ráadásul az otthon töltött egy-két-három év más ritmusban telt.
Dr. Szabó Éva orvosi egyetemet végzett, de szakvizsgázni nem tudott, mert négy gyereke született egymás után. Három lány és egy fiú. Sokáig volt otthon velük, élvezte az anyaságot. Amikor a legkisebb is óvodába került, el kellett gondolkodnia, hogyan tovább. Addig több homeopátiás képzésen vett részt, és egyre inkább látta a nyugati típusú orvoslás hiányosságait.
– Pusztán homeopátiából akkor még nem lehetett szakvizsgázni, előbb az orvostudomány valamilyen szakágából kellett volna levizsgáznom. De ehhez másfél-két évig klinikán kellett volna dolgoznom, sokszor éjszakai ügyeleteket vállalva, amit a gyerekeim mellett egyszerűen nem akartam megtenni. Patthelyzet volt… Végül a gyógyszeriparban helyezkedtem el, orvoslátogató lettem. Dolgoztam, dolgoztam, és egyáltalán nem szerettem. De úgy gondoltam, beleszokom, összeszorítom a fogam és kibírom, a homeopátiát pedig megtartom a család, a barátok gyógyítására. Kívülről nézve minden rendben ment, jó fizetést kaptam, jutott idő a családra, csak a lelki békém nem volt meg.
Közben folytattam a természetgyógyászati tanulmányaimat, és még annyi mindent csináltam egyszerre, hogy választásra kényszerültem. Végiggondoltam, ha most nem teszem meg, amit kell, hatvanévesen le fogom hülyézni magam. Mivel fogom megmagyarázni, hogy nem mertem belevágni abba, ami igazán fontos nekem, miért is nem kezdtem el, amit igazán szeretek? A párom támogatott, csak önmagammal kellett megvívnom ezt a harcot. Mindig voltak bennem önsorsrontó mondatok, hogy „én ezt nem tudom”, „biztos senkit sem fog érdekelni, amit csinálok”, „nem fog ez nekem menni” stb. Lassan érlelődött meg, hogy végre merjek a saját utamon járni. Tényleg sok minden a bátorságon múlik. Óriási megkönnyebbülést jelentett, amikor a munkahelyemen közöltem, kilépek. Közben természetgyógyászatból letettem az utolsó vizsgát, fitoterapeuta lettem. És mire ez megtörtént, kiderült, hogy már homeopátiából is lehet szakvizsgázni, így idén tavasszal homeopata szakorvos lettem. Ezután mindössze azon kellett elgondolkodnom, hol is fogok rendelni. Épp ezen tűnődtem, amikor felhívott a fogorvosom, és megkérdezte, nem szeretnék-e rendelni mellette… Tényleg így történt! Egyszerre összeállt minden, csak belevágni, elkezdeni volt nehéz.
ELKEZDENI 60 évesen
„Elhittem, és sikerült!”
 |
| Gulyás K. Sára |
Az egészséges időskor egyik kulcsa, képesek vagyunk-e új dolgokra. Dr. Gulyás K. Sára két egyetemet is félbehagyott, mert háború, majd forradalom jött, aztán háromgyerekes anyaként, egy este, ahogy jött kifelé a gyerekszobából, azt érezte: csupa igazodás az élete, csupa házimunka, valóságos daráló. Ez így nem mehet tovább.
– Mindig is belső kényszer volt nálam a tanulás, ezért tíz év szünet után folytattam a közgazdasági egyetemet. Amikor elhatároztam, a főnököm a bankban bölcsen így szólt: „Az a fontos, hogy az ember mindig letegye a soron következő vizsgát.” Miskolcról jártam az egyetemre busszal, ahogy felszálltam, tanulni kezdtem, és nem izgultam a vizsgák miatt soha! A férjem nem szólt ellene, pedig a gyerekeimre kevesebb idő jutott, ők talán nehezteltek is érte… De sikerült: pénzügy, valamint szervezés, irányítás szakos közgazdász lettem, doktori címmel.
Ennyi újrakezdés bőven elég egy életre, gondolhatnánk, de nem. Történetünk hőse a másik félbehagyott egyetemet, a teológiát is elvégezte. És még mindig nincs vége…
– Szerettem volna falura költözni, de ott nehéz a közlekedés, kellett hát a jogosítvány. Akkor már hatvanhárom éves özvegyasszony voltam. Az első oktatóm nem bízott bennem, folyton kötekedett, be akarta bizonyítani, hogy ez nekem nem megy. Csakhogy én éreztem, van érzékem hozzá. Mondtam neki, fejezzük ezt be, és kerestem egy másik oktatót. A többi tanulónak segített az apja vagy a férje, tanítgatták őket, nekem senki. Kellett néhány pluszóra, de sikerült!
ELKEZDENI – MINDIG
Kiállni a sorból – egy másik végére
Néha a kezdet legnagyobb nehézségét nem annyira a szakmai, inkább az emberi körülmények jelentik. Ha valaki új munkahelyre vagy új szakterületre kerül, a beilleszkedés lehet a legnagyobb gondja, hogy megtalálja a helyét, ami eleinte általában a sor végén van…
Dr. Karvász Tamás sebész nem az előre araszolást választotta orvosként, hanem időről időre új területet keresett. De az is érdekes, hogyan emlékezik vissza az első műtétére.
– A legelsőnél egyetemistaként asszisztáltam, és rosszul lettem – meséli. – Azt éreztem, hogy innen gyorsan ki kell menni, de szerencsére a saját lábamon értem ki… Az első „igazi” műtétem vakbélműtét volt egy Magyarországon tanuló színes bőrű diákon. Egy addig sohasem végzett műtétet is nehéz elkezdeni, de talán nehezebb, ha az ember úgy dönt, másik területre megy. Én baleseti, majd hasi sebész után most plasztikai sebész vagyok. Az új területeken szinte mindent elölről kellett kezdenem, a rangsor végéről. Újra megszokni, hogy nekem kell szaladgálnom minden után, én vagyok a legmozdíthatóbb, engem kérnek, és nemigen mondhatok nemet. Először például jóval több ügyelet jutott a hétköznapokon, de ünnepnapon, karácsonykor, és szilveszterkor is nekem kellett maradnom. Az alázat mellett öntudatra volt szükségem, hogy elviseljem, hogy elhiggyem: megint az élre kerülhetek. A plasztikai sebészeten más volt a helyzet, ott többnyire olyan feladatok találtak meg induláskor, amelyeket senki se szeret: a papírmunka, vagy a különböző statisztikák gyártása. Mivel a tanuláshoz, fejlődéshez ezek is kellettek, nem volt nagyobb gondom emiatt. Ráadásul azt gondolom, mindez a váltás természetes velejárója.
|
Az első… … főzés Megvettem a legolcsóbb fagyasztott szilvás gombócot, interneten felkutattam egy receptet – amely megegyezett a tasakon található instrukciókkal -, majd vizet forraltam. A fennakadást az okozta, amikor a tasakot kibontva egy adag összegyúrt masszát találtam. Megfelelő tapasztalat nélkül az emberben él a remény, hogy ebből még ki lehet hozni valami jót, ám hiába döngettem fakanállal a nagy gumót, esze ágában sem volt szétesni. Sebaj, majd a vízben felpuhulva könnyebb lesz. Bele a vízbe, kis idő múlva újra megpróbáltam a fakanállal darabjaira (gombócaira) szedni. Ennek következtében ugyan szilva- és tésztadarabkák úsztak a vízben, de maga a „jéghegy” tartotta magát a víz alatt. És miközben a gombócokkal, a gombócokért küzdöttem, a zsemlemorzsa odaégett… Én pedig megtanultam: a tasakot vásárlás előtt meg kell tapogatni! … lépések A csörgős elefántot szeretném, de nem érti meg senki. Pont azokat a szavakat nem ismételgetik, hogy „Csörgős” „Elefánt”. Anya, Apa, Cica, Kutya. Hogyan boldoguljak így az életben? Ebből elég, megszerzem magamnak! Csakhogy ehhez szakítanom kell eddigi kúszó-életmódommal, mert Fáni a szekrény melletti sámlin ül. Ezek a hurka lábak nem erre lettek kitalálva, azt hiszem. Talán ha… Igen! Belekapaszkodom az ágy szélébe, és bal kéz, jobb térd előre, majd bal kéz a peremre, összeszedem minden erőmet, és lassan felegyenesedem. Óriás vagyok! Jobb lábam előre, csak lassan… aztán jöhet a bal, így ni! Hogy én ezt miért nem próbáltam már korábban is?! Fáni egyre közelebb, pár centi, hopp, megvan… Lehuppanok a fenekemre. Túl nagy a csönd, körülnézek. Szüleim döbbenten merednek rám. Mondanom kéne valamit, de inkább diadalmasan megrázom Fánit. Az első szóra még várjanak csak… … tetoválás A tetováló szalonba lépve, még nem tudtam, mennyit bírok, de azt igen: már nincs visszaút. A tetováló gép hangja a fogászati fúróéra emlékeztetett, ki is rázott a hideg. Ezt a berregést vette át az egész testem, a fájdalom olyan, mintha apró tűkkel szurkálnának, mint amikor elzsibbad a talpam. Elég jól bírtam, szünetet sem kértem. Másnap még sajgott a bőröm, folyamatosan kenegettem hámlasztó, nyugtató kenőccsel. Másfél hét után begyógyult, a fekete seb leesett, és ott volt a nekem annyira kedves felirat: Bon Jovi… Imádom a tetkót! Már négy van: a hasamon, a tarkómon, a mutatóujjamon és a lapockámon. Egyelőre… … kontaklencse-felhelyezés Nem értem, hogy képes valaki belenyúlni a saját szemébe! Én aztán soha…! Aztán mégis. (Lásd: férfiak kontra szemüveges nők…) Vizsgálat, a doktornő felírja, de egyikünk sem sejti, hogy két hétig fogok visszajárni hozzá, mert képtelen vagyok a lencsét a szemgolyómra kínlódni… A doktornő és kollégái végső elkeseredésükben már az üzletbe tévedő többi lencsést kérték, tartsanak nekem bemutatót, hogyan is teszik a szemükbe a csodaeszközt. Amikor végre sikerült, valamennyien örültek, hogy végre megszabadulhatnak tőlem… |
Még több az e heti Nők Lapjából:
