Egyik ismerősöm, a harminchét éves Ádám azt állítja, azért érték sorozatban kudarcok a pályáján, mert a bátyja árnyékában nőtt fel, és a szülei mindig „okos és tehetséges” fivéréhez mérték. Akkor sikerült érvényesülnie és önmagára találnia, amikor külföldre ment „szerencsét próbálni”, és megerősödve, emberi és szakmai tapasztalatokkal felvértezve tért haza – évekkel később. Azóta már nem akar rivalizálni a bátyjával, önálló egzisztenciát alakított ki, és elkötelezetten jótékonykodik (az egzisztenciálisan sokkal sikeresebb fivérével ellentétben).
– A testvérrivalizálás valójában egyvalamiről szól: a szülői erőforrásokért való harcról – magyarázza Szendi Gábor pszichológus, aki a témáról részletesen ír A nő felemelkedése és tündöklése című könyvében. – A szülő jelent a gyerek számára mindent: védelmet, az élelmet, tehát az életet. Az állatkölykök között szinte vérre menő harc folyik a mamáért és a papáért, például az afrikai fekete sas elsőszülött fiókája rögtön a születése napján halálra csípi fiatalabb testvéreit, és a kismalacok azért születnek szemfoggal, hogy megszerezhessék anyjuk legtöbb tejet adó bimbóját. Érdekes, hogy az állatvilágban a szülők igenis tudatában vannak a kölykeik között folyó harcnak, azonban nem szólnak bele, hiszen az az érdekük, hogy csak erős és életképes utódokat neveljenek fel. Az ember sok millió éves fejlődése során szinte ugyanilyen kíméletlen harc folyt a gyerekek között, a túlélés érdekében.
Az öcs nyitottabb, kedvesebb, mint a fivére
A korábban említett Ádám elismeri: nála négy évvel idősebb bátyja nagyon tehetséges, matematikából és fizikából például mindig átlagon felül teljesített az iskolában. Ádám viszont nem jeleskedett ezekből a tárgyakból, és ezt a különbséget sokáig a szemére hányták a szülei. Ő nem is akarta túlszárnyalni a bátyját, sőt, a gimnázium harmadik évében direkt ellógta ezeket az órákat (és végül pótvizsgára kényszerült…). A sportban viszont mindig ő volt a jobb, sportágában a junior válogatottságig vitte.
– A másodikként vagy sokadikként érkezett gyerek általában kész helyzettel találja szembe magát, ezért nem tehet mást, mint hogy olyan tulajdonságokat alakít ki, amelyek alkalmasak a szülői szeretet és elismerés kiváltására – mondja Szendi Gábor. – Alfred Adler pszichoanalitikus szerint a születési sorrend – főleg a fiúknál – sok mindent meghatároz: úgy véli, hogy a család elsőszülöttje „hataloméhes konzervatív”, a középső gyerek(ek) a versengők, a legkisebb pedig kizsákmányolt és lusta. Egy másik kutatás szerint a gyerek személyiségfejlődését egyrészt az szabja meg, hogy mennyi figyelemben, szeretetben és anyagi forrásban részesül. Általában ezekből az elsőszülöttnek jut a legtöbb. A másik lényeges hatás, hogy miként alakul az utódok hatalmi rangsora: lehet, hogy az elsőszülött az izmosabb, de például a kisebb esetleg elmésebb és jobban pörög az agya, a nyelve.
A vizsgálatok szerint az elsőszülöttek – pontosan a több szülői odafigyelés miatt – elkötelezettebbek szüleik és a családi értékek iránt, jobban követik a hagyományokat, fokozottan lelkiismeretesek, és sokszor az iskolai eredményeik is jobbak, mint fiatalabb testvéreiké. A később születettek – a kisebb szülői befektetések miatt – viszont általában kevésbé elkötelezettek a családi hagyományok iránt, és nyitottabbak az újdonságokra. Mivel elnyomottabb helyzetben élik gyerekkorukat, érzékenyekké válnak az igazságtalanságra, elnyomásra. Erő helyett kedvességgel, diplomatikus együttműködéssel érik el céljukat.
Hogyan ne kivételezzünk az egyik gyerekkel?
– Megelőzheti-e a szülő, hogy a fiúgyerekei rivalizáljanak, vagy a versengés még napjainkban is hasznos, és hagyniuk kell?
– Az evolúciós késztetéseket nem jó álszent módon elfojtani, viszont lehet megfelelő mederbe terelni – feleli szakértőnk. – A destruktív rivalizálás olyan családokra jellemző, ahol a szülők ezt maguk is szítják, például a szeretetüket, figyelmüket a gyerekek nem alanyi jogon kapják, hanem a szülők zsarolásra használják. Gyakori az is, hogy az egyik gyerekkel szemben valamiért ellenszenv alakul ki, és a kedvenccel kivételezni kezdenek. A kivételezés oka lehet, hogy valamelyik gyermek kedvesebb, bátrabb, okosabb, sikeresebb, szebb, egészségesebb, vagy éppen betegebb, védtelenebb. A rivalizálásban a nemes versengést kell bátorítani, és mindig arra ösztönözni, hogy mindenki abban akarjon jobb lenni, amiben tehetségesebb. Így a rivalizálás a kibontakozást szolgálja.
– Miként, hogyan kellene bánni a kisebb fiúval, hogy ne érezze azt, hogy kisebb a „befektetés”, amit a szüleitől kap?
– A születési sorrendhatást nem lehet teljes mértékben kiiktatni, és nem is kell. Ám nagyon fontos, hogy a családban érvényesüljön az igazságosság elve! Viszont az igazságosságból gyakran az is következik, hogy például a nagyobbnak már szabad megtenniük valamit, amit a kisebbnek még nem. Az igazságosság tehát nem feltétlenül jelent minden téren egyenlőséget – ami felnőtt fejjel igazságos, az gyermekszemmel esetleg igazságtalan. Tehát nem lehet teljesen kivédeni a sorrendi hatást.
A fiú családot alapít, a lány a szüleit ápolja…
 |
| Szendi Gábor pszichológus |
Szendi Gábor szerint a lányok már alkatuk miatt is kevésbé alkalmasak a testvérharcra, ám gyakran a kevesebb szülői figyelem okozza, hogy a fiatalabb lány hamar elmenekül otthonról, és esetleg nagyon korán férjhez megy és családot alapít. Vagy… egészen más történik vele. Mint például Andreával…
Andrea, aki egy Nők Lapja-vita kapcsán keresett meg, „mellékesen” elmesélte, hogy bár a harmincas évei végén jár, nincs olyan stabil párkapcsolata, amelyben elköteleződne. Azt mondja, nincs is rá ideje, hiszen késő estig dolgozik, és idősödő, betegeskedő szüleinek ápolása is rámaradt.
– A bátyámtól nem várhatom el, hogy a munkája és a családja mellett még a szüleinkről is napi szinten gondoskodjon, nem beszélve arról, hogy ő sokkal távolabb lakik tőlük, mint én. Nekem nem olyan nagy áldozat naponta beugrani hozzájuk – magyarázta. Pszichológus szakértőnk azonban nemigen fogadja el ezt a magyarázatot, szerinte a mélyben más ok rejlik, s ez éppenséggel a születési sorrend.
– Az elsőszülöttek, de leginkább az elsőszülött lányok szülőkhöz való kötődése nagyon erős – fejtegeti Szendi Gábor. – A szülők a lánygyerektől várják, hogy idős korukban gondoskodjon róluk. Saját praxisomban is nagyon gyakran látom, hogy a nő nem köteleződik el, mert korosodó szüleiről szinte szülőként gondoskodik, s gyermeknevelés helyett az ő gondozásukban éli ki anyai ösztöneit. Nagyon gyakori, hogy a fiúk megházasodnak, miközben a lánytestvér otthon marad, hogy a szülő(ke)t ápolja.
– Mit tehetne a lány, hogy bűntudat nélkül élhesse a saját életét?
– Idejében fel kellene ismerni, ha a szülők vagy a család a lányra testálta a szülőgondozás hálátlan szerepét, s ennek a működtetője az a – kezdetben jóleső – érzés, hogy „én győztem, végre enyém az apu/anyu”. Mivel ez egy életjátszma vagy sorskönyv következménye, fel kell ismerni, és érdemes változtatni rajta. Fel kell ismernie a potenciális „áldozatnak”, hogy nem arra született, hogy szülei öreg napjait megédesítse, hanem arra, hogy ő is családot alapítson, és élje az életét.
– Segíthet-e a szülő ilyenkor abban, hogy a lány kialakíthassa a saját életét?
– Segíthetne, de akik ilyen helyzetbe hozzák lányukat, nem szoktak semmit sem tenni azért, hogy a gyerekük saját életet alakíthasson ki. A szülő, ha érett személyiség, meg tud küzdeni az öregkorral, az esetleges magára maradottsággal, és nem varrja a lánya nyakába magát – vélekedik a pszichológus.
Még több ez e heti Nők Lapjából:
