Egy mondat a házimunkáról – Eperjesi Ágnes
– Aki ránéz a munkáimra, azonnal beugrik neki az egész „nőkérdés” témakör. Pedig nem tudatosan foglalkozom női témákkal. Egyszerűen csak azzal, ami érdekel, és mivel nő vagyok, a témák is nőiesek. Ha férfi csinálná ugyanezt, akkor máris nem tekintené senki nőművészetnek – szögezi le Eperjesi Ágnes, aki saját megfogalmazása szerint „újrahasznosított” képeket készít. – A kortárs művészetnek nem kell lila ködben úsznia. Sosem akartam művész lenni, nem tudtam elképzelni, hogy állok a műteremben a vászon előtt és „teremtek”. A főiskola után találtam rá az újrahasznosított képekre: különféle átlátszó csomagolások darabjait vágtam ki, ezeket nagyítottam fel, mintha színes fotónegatívok volnának. Az apró, pár centis ikonok hatalmasra nagyítva egészen megváltoznak. Az ábrák sokat elárulnak a társadalmunkról. A Szorgos kezek című sorozatomban például kesztyűk, törlőkendők csomagolásáról kivágott kezek láthatók munka közben. Ennek a továbbgondolása az Egy mondat a házimunkáról, ez került a Gender Check kiállításra is. Nagyjából kétszázötven darab, házimunkát bemutató kép.
Ágnes sajátos látásmódjával önarcképeket is készít: a csomagolásról kivágott nőalakok alá egy-egy, az élethelyzetére jellemző mondatot ír. „Végre felfedeztem a saját korlátaimat.” Ez áll egy kitárt karokkal szárnyaló nőalak alatt. Brutálisan romantikus nőkép bontakoznak ki a termékek csomagolásain. Az is érdekes, hogyan változnak a női és férfiszerepek ezeken a piktogramokon. Egy időben például minden férfi sportolt, függetlenül attól, hogy milyen terméket rejtett a csomagolás. Most már találni gyengédebb férfiakat is. Egy másik sorozata a csomagolásokon talált ábrákkal mutatja be Eperjesi Ágnes családjának történetét, a nagyszülőktől egészen napjainkig. A csempét mosó kezekből csempék is készültek, hűtőmágnesekre pedig cukorkás zacskók epreit nagyította fel.
– Ez a játék a nevemből jött, gondoltam, ennyi személyi kultuszt megengedhetek magamnak. Ráállt az agyam, hogy ha bemegyek egy boltba, azonnal a csomagolásokat nézzem. Gyakran egy-egy pár négyzetcentiméteres ikonért veszek meg valamit, amire nincs szükségem. Néha el is dobom magát a terméket. Gumikesztyűből rengeteg van nálam…
A nő most kapott egy nagy pofont – Szépfalvi Ágnes
– A dédnagyanyám nagyon tehetséges volt, de a tízes években nem engedték festőiskolába, mert az egy „erkölcsi fertő” volt a család megítélése szerint. Pedig pénz is lett volna, hogy taníttassák, de nem engedhette meg a család ezt a szégyent – kezdi Szépfalvi Ágnes. – Ez a felfogás hatalmas üveghegyként zárta el az alkotás lehetőségét. Most is létezik üveghegy, amelyen át kell másznunk, csak épp máshová került. Ma nem szeretik elismerni, vásárolni a női művészek munkáit, és ez nem magyar vagy kelet-európai specialitás. Nyugaton a legnagyobb festők között is alig találunk nőt.
– Meg lehet mondani egy festményről ránézésre, hogy nő vagy férfi festette?
– Egy nő máshogy gondolkodik, máshogy látja a világot, máshogy szerkeszt meg egy képet, máshogy fogja az ecsetet, más színeket használ, máshogy párosítja azokat. A végeredmény sokszor harmonikusabb, lágyabb. Sok esetben meg lehet mondani, ha nő a művész, de nem hiszem, hogy létezne nőművészet. Ha jó egy kép, akkor abban megjelenik a művész öntudata. S érződik, hogy ez férfi vagy női öntudat-e. Az utóbbi érzelmesebb, érzékibb, az előbbi konceptuálisabb, tisztább, átláthatóbb. Pont úgy, mint az élet más területein. A női művészet megérzésszerű, nehezebben illeszthető például egy galéria kereskedelmi rendszerébe.
– Van két gyerekem. Ők teljesítettek ki nőként, művészként. Nem volnék teljes nélkülük. Nincs olyan kielégülés az alkotásban, mint egy gyerekben. Megszültem őket, és azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy erre bármelyik nő képes, sőt, utódokat a macskám is szül, mégis, ez kell ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam. Hogy azt éljem át: létrehoztam valami igazán fontosat.
Szépfalvi Ágnes azt mondja, fontosak a gyűjteményes kiállítások, mert ilyenkor látszik igazán, mit érnek a festmények.
– A galéria falán kelnek életre a képek. Kinézel egy ruhát a boltban, de csak akkor látod igazán, ha felpróbálod a próbafülkében. A képedet is csak akkor látod, ha kiteszik egy kiállításon. Hogy miért ezt a két képet választották? Mert jó depressziósak! Az egyiken a nő épp egy nagy pofont kapott a férfitól. Ez megfelel a sztereotip kelet-európai nőképnek, azt hiszem. Persze a cél nem ez volt, egyszerűen csak egy ilyen depressziós korszakot éltem meg tíz éve, amikor ezeket festettem. A művész mindig a saját önarcképét festi, még akkor is, ha más van a képen. Tíz év München után mára más helyzeteket festek, világosabb színekkel.
Túl sok az emancipált nő – Nagy Kriszta
– Felhívott a gyűjtőm, hogy a nála levő egyik képemet a bécsiek kölcsönkérték. Így tudtam meg, hogy bekerültem az anyagba. Szörnyű lett volna, ha meghallom, hogy van egy kiállítás a nemiségről kelet-európai művészeknek, és kiderül, hogy én nem vagyok benne – meséli Nagy Kriszta, aki műveivel ponti a nemi szerepekhez fűződő kliséket kezdi ki. Tíz évvel ezelőtt egy hasonló kelet-európai tárlatra az óriásplakátjával került be. A festőnő fehérneműben áll a plakáton – akár egy reklám modellje -, mellette felirat: Kortárs festőművész vagyok. S hogy mindez nőművészet-e?
– Gyakran mondják rám, hogy nőművészetet alkotok, miközben nem hiszek a nőművészetben. Az egész azzal kezdődött, hogy a nőnek a fakanál mellett volt a helye, aztán jött az emancipáció. A nagymamáinknak rengeteget köszönhetünk, meg a hatvanas éveknek, amikor megjelentek a művészek között a nők. Meg lassanként a nagy presztízsű szakmákban is. Ettől fogva kapott a nőművészet túlzott figyelmet. Lehet, hogy van nőművészet, de akkor van férfiművészet is? Amit csinálok, azt nem azért csinálom, mert nő vagyok, hanem azért mert művész, és én magam is része vagyok a műveimnek. Ha férfi volnék, ugyanilyen képeim lennének, csak épp meztelen férfitestrészekkel.
– Az emancipáció szélesre tárt egy kaput, amelyen gondolkodás nélkül minden nő átrohant. Most ezt a kaput kéne képletesen visszacsuknunk, persze csak az után, hogy a nők visszamentek rajta, oda, ahol jó nekik. Nem az a lényeg, hogy karriert építsen egy nő, vagy gyereket neveljen, hanem, hogy boldog legyen nőként. A világ akkor lesz jobb hely, ha lesz nagyon sok nő, aki meri vállalni, hogy az a jó neki, ha otthon marad gyereket nevelni, és a férje eltartja. Attól, hogy lehet karriert csinálni, az még nem való mindenkinek. Nekem meg az anyaság nem való, ezt belátom. Felkértek egy esszé megírására egy nőiséggel foglalkozó kötethez. Azt találtam ki, hogy a meg nem született lányomnak írok egy levelet, amelyben elmagyarázom neki, hogy nagyon szeretem őt, ezért nem vállalkozom a szülésre, mert meggyőződésem, hogy alkalmatlan vagyok anyának. Feleség meg már voltam. A galeristám elvett, ahogy ő fogalmazott: szánalomból. Egy évig voltunk papíron házasok, a válóperen meg sem kellett jelennem. Jó volt, úgy éreztem, ezzel a névházassággal meg is valósítottam a feleség-szerepet, minden ehhez kapcsolódó vágyam elpárolgott.
Nagy Kriszta meghökkentő vallomását egy igazi „nagykrisztás” megnyilvánulással zárja.
– Arról a férfiról festek sorozatot, aki a mai nőnek kell. Az első darabot a csávómról festettem. Már el is kelt. Részletre vette meg egy gyűjtő, ebből is látszik, a válság milyen hatással van a művészek életére.
|
Gender Check – A nemi kérdés Húsz évvel a berlini fal leomlása után a Museum Moderner Kunst (MUMOK) új kiállítása arról szól, milyen szerepet játszottak a nemek Kelet-Európa művészetében az 1960-as évektől. Címe (Gender Check)nehezen lefordítható, leginkább „a nemi kérdés” fedi a jelentését. Maga a gender szó egyaránt használatos a szexuális és a társadalmi értelemben vette nemekre. Mintegy 200 művész több mint 400 festménye, szobra, installációja, fényképe, plakátja, filmje és videója beszél arról a változásról, amely Kelet-Európa művészetén és gondolkodásán belül a női és férfi szerepekben bekövetkezett. A kiállítás 2010. február 14-éig látható, naponta 10-18 óráig, csütörtökön 10-21 óráig a MUMOK-ban. (Bécs, Múzeumi Negyed 7.) www.mumok.at |
Még több az e heti Nők Lapjából:
