Körbenézek a kávézóban, és megpróbálom kitalálni, melyik egyedülálló férfi lehet az Országos Mentőszolgálat és a Baptista Szeretetszolgálat Rescue 24 nevű mentőegységének harcedzett munkatársa. Szigorú, baltával faragott arcot keresek, minimum egy filmvászonról lelépett hőst, akiről feltételezhető, hogy a nemzetközi katasztrófákon elsőként bukkan rá a túlélőkre. Erre legnagyobb meglepetésemre megszólít egy mosolygós, felnyalt hajú, fiatal srác.
– Siklósi Gábor vagyok, engem keres?
 |
| Szerelem volt első látásra – mondja Siklósi Gábor mentőápoló, aki a haiti kisfiút szeretné örökbe fogadni |
– Igaz, hogy a másfél éves kisfiút, akit örökbe szeretne fogadni, saját maga mentette ki a romok alól Haiti fővárosában, Port-au-Prince-ben? – szegezem neki a kérdést.
– Nem. Ezt csak a bulvársajtó terjeszti – válaszol szerényen. – Valójában valaki más hozta be a kórházba felkartöréssel, én már ott találtam rá. Nem a romok között kutakodtam, képtelen lennék rá, mindvégig a betegek ellátásában segédkeztem. Az a kissrác olyan volt, mint egy angyalka. Naphosszat ült egy rácsos kiságyban, mosolygott, gügyögött, nagyon jó fej volt. Nézze csak ezeket a fotókat! – kapja elő a mobiltelefonját. – Akkor kérdeznie sem kell majd, megért mindent.
– Gyönyörű gyerek! – tátom el a számat.
– Éppen banánpörkölttel tömi magát. Más kaja ott nemigen van. Ez már azután volt, hogy rendbe hoztuk. Fel volt fújódva szegény, féreghajtót adtam be neki. Ijesztő, mi minden jött ki belőle… Az egész csapat vele foglalkozott. Ha akadt egy-két percünk, odaszaladtunk hozzá, előkotortuk neki a segélycsomagokból a legszebb játékokat, próbáltuk vigasztalni, ha sírdogált. Hiányzott neki az édesanyja.
– Hogy hívják?
– Fogalmam sincs. Szinte semmit sem tudnunk róla. A tíz nap alatt, amíg Haitin voltunk, senki nem jelentkezett érte. Minden nap beszélek skype-on a kórházi személyzettel, de híre-hamva sincs a rokonoknak. Nem mondom, hogy azért drukkolok, hogy soha ne is jelentkezzenek, de arról meg vagyok győződve, hogy Magyarországon a legrozzantabb viskóban is jobb helye lenne. Iszonyú, mi van ott! Se víz, se áram, csak a romok, meg az utcán a síró, kétségbeesett emberek. Lépten-nyomon odajöttek hozzánk az édesanyák, és kérleltek, hogy vigyük magunkkal a gyermekeiket. Sejtelmük sincs, mi lesz velük, ha ott maradnak. Haiti a világ harmadik legszegényebb országa, nincs munka, nincs mit enni. Nálam tapasztaltabb, több katasztrófát megjárt mentősök szerint is a legborzalmasabb hely a Földön. Ha még három napot ott kellett volna maradnom, megőrülök.
– Miért pont önnek jutott eszébe a csapatból, hogy örökbe fogadja a kisfiút?
– Nem csak nekem jutott eszembe. Mások is elhatározták, hogy segíteni fognak, de ő nekem jutott. Ha minden gyereket nem is tudok megmenteni, legalább ezt az egyet megpróbálom.
– Ön nőtlen, fiatal férfi. Gondolt már arra, mi lesz a gyerekkel, ha újra mentőexpedícióra megy?
– Mihelyst hazaértem, előadtam a tervemet a szüleimnek. Anyukám azzal kezdte a válaszát: sejtette, hogy valami ilyesmivel fogok előállni, kiskoromban is hazacipeltem minden kóbor kutyát. De ezúttal egyetért a döntésemmel. Úgyhogy lesz kire hagynom a kissrácot. Ám egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy sokáig kell várnom rá, ha egyáltalán hazahozhatom. Magyarország jelenleg elzárkózik a haiti árvák fogadása elől.
– Azért nem adja föl?
– Hátha mégis sikerül. Aggódom a gyerekért. Rábíztam a következő mentőcsapatra, de azóta újabbak állomásoznak ott. Félek, hogy nyoma vész. Nem győzök rohangálni a papírokkal, kitöltött nyomtatványokkal, hogy minél előbb elintéződjön az örökbefogadás. Ma reggel is a postán kezdtem, feladtam az erkölcsibizonyítvány-kérelmet, aztán loholtam a munkáltatói igazolásokért. Már bejelentkeztem a felkészítő tanfolyamra, és túl vagyok az alkalmassági vizsgálaton. Értem én, hogy egy gyerek örökbefogadása nem játék, először meg kell győződni arról, amiről úgysem nem lehet, vagyis hogy fel tudom-e nevelni. De miért ne tudnám? Hiszen soha semmi rosszat nem csináltam.
 |
| “Mi lesz velem?” – kérdi a kis puttó tekintete |
– Sőt, csupa jót. Életeket mentett.
– Talán szükségem van rá, hogy meglegyen a kellő adrenalinszintem. De tréfán kívül, tényleg nem tudok mást csinálni. Egy szöget sem tudok beverni. Viszont én alapítottam az első robogómentő szolgálatot. Egy alkalommal nem állt rendelkezésre mentő, és motorral hajtottam ki egy kislányhoz, aki életveszélyben volt. Sikerült is újraélesztenem. Azt az érzést nem lehet leírni! Az ember fél méterrel a föld fölött lebeg… Egyébként a nagymamámra hallgatok. Azt mondja, ha a sors nekem szánta azt a gyereket, hazahozhatom. Ha nem, akkor abba is bele kell nyugodnom.
Még több az e heti Nők Lapjából:
