Mónika: Ki a lázadóbb – anya vagy lánya?
„A hiszti szót minden szülő szótárából száműzni kellene” – kezdte előadását anno egy gyermekpszichológus. Én nagyon egyetértettem ezzel, s ittam a szakember minden szavát a fejlődés-lélektani stádiumokról, az akarat differenciálódásáról, az önérvényesítési technikák megtanulásáról… Lelkesen bólogattam. Bátor voltam. Lehettem, hiszen még nem volt gyermekem.
Azóta jóval szerényebb lettem… S azon szoktam morfondírozni, milyen kár, hogy nagyobbik lányom, a kétéves Leti nem tud róla, édesanyja egykor a gyermeknevelésre vonatkozó kulcsszavai közül kihúzta a „hisztéria” szót. Mert ha tudna róla, például biztosan nem vetné magát a földre a játszótéren (természetesen, amikor éppen a legtöbb ismerős kismama vesz minket körbe), és nem kezdene ordítva hossztengelye körül forogni, hogy majd lélegzetvételnyi szünet után a vízszintes tengelye körül folytassa a mutatványt. Mindeközben én úgy teszek, mintha cseppet sem lennék zavarban, majd amikor úgy döntök, hogy hiábavaló minden figyelem-elterelési próbálkozásom, mégiscsak kivitelezzük a roham kiváltó okát – azaz hazaindulunk -, mosolyogva búcsúzom mindenkitől. És mosolygok egészen addig, amíg a liftajtóig nem érek a hevesen rúgkapáló gyermekemmel az egyik hónom alatt, a másik kezemben a lábbal hajtós kismotorral. Itt már összeomlanék, le is teszem Letíciát, aki, természetesen, itt is csak hanyatt fekve, visítva hajlandó várakozni. Az összeomlással, sajnos, várnom kell, mert éppen erre jár a gondnok néni, aki olyan negédes mosollyal, mintha most olvadt volna szét egy töltött cukorka a szájában, meg is kérdezi: „Hát miért van ez az aranyos kislány így elkeseredve?” Ez az aranyos kislány pedig azonnal észleli, hogy új közönsége van, és folytatja a show-t, igaz, már nem pörög a földön, megelégszik azzal, hogy a hangerőt emelje. Próbálok visszamosolyogni a gondnoknőre, de azt hiszem, csak vicsorgás lesz belőle. Amikor belépünk a lakásba, dadusunk, aki ez idő alatt kisebbik lányunk, a két hónapos Dina álmát őrizte, megkérdezi, „Na, milyen volt?” Aztán meglátja az arcomat, s nem vár választ. Ő maga is kétgyermekes családanya…
Otthonunk „nyugalmában” alig várom, hogy férjemnél feljelenthessem Letíciát, minden apró részletére kitérve kínos kalandunknak. Mire az édesapa – elegáns ügyvédi irodája biztonságos távolságából – a telefonba csak annyit mond: „Igen, mindig ezt csinálja, ha valamiben korlátozni próbáljuk, a kis édes.” Na, ekkor döntöm el, hogy míg nem maximálisan együttműködő a gyermekem, erre a játszótérre csak az apjával fog járni…
Ám attól tartok, korlátokat, sajnos, más játszótereken és itthon is kell állítanom, fejemre vonva ezzel a fent leírt következményeket. Ráadásul, mindezzel anyai hitelességemet is kockáztatom, hiszen magam szintén nehezen birkózom meg a szabályokkal – elfogult szeretteim úgy fogalmaznak, hogy rugalmasan kezelem azokat.
S abba a gyakori szülői hibába sem szeretnék esni, hogy a gyermek nyiladozó akaratának első megnyilvánulásait rögtön lefojtom, aztán csodálkozom, miért nincs benne elég akaraterő, kitartás céljai eléréséhez.
Egyébként abban meg mindenki egyetért, hogy a kisdedek kinövik a hiszti-, a dac-, a „nem”- és a hasonló szülőszomorító korszakaikat. S mi lesz a korlátokkal, szabályokkal? Majd lányaimmal együtt megtanulom őket. Így, negyven felé amúgy is időszerű…
| És mit mond a szakértő? Sződy Judit, pszichológus, négy gyermek édesanyja: – Korlátokra mindenkinek szüksége van. De abban erősen különbözünk, hogy tudjuk kezelni: elfogadni, betartani, betartatni. Van, akinek mindez a kisujjában van, a saját életét is keretek között tartja, így nem esik nehezére ezt az egyre bővülő családban is érvényesíteni. Más családok az „ahogy esik úgy puffan”-elv mentén élnek, még főétkezések sincsenek, a nappalok összefolynak az éjszakákkal. A gyerekeknek egyik szélsőség sem jó. A legjobb, ha megkeressük a középutat, ehhez gyakran le kell győznünk önmagunkat és ellenállnunk a nevelés egyetlen királyi útjáról szóló könyvek eszményképeinek. |
.
Két hét múlva: A „gyerekesek kontra gyerektelenek” téma lapunk kismamáinál is aktuális. Legközelebb erről mesélnek nekünk
