| A hisztiről szóló sorozatunk előző részeit itt olvashatjátok: Első rész, Második rész |
Hajni: Hogy ne rontsam el?
Reggeli, hét harminc.
– Anya, akarok inni.
– Mit szeretnél?
– Kakaót.
– Tessék, itt a kakaó.
– Nem, inkább tejet.
– Jó, akkor majd Apa megissza. Tessék, itt a tej.
– Nem ezt kérem. Inkább almalevet!
– Jó, igyál almalevet.
– Nem ebből (a pohárból) kérem. Tojné cumisüvegéből.
– Kornél cumisüvegéből nem ihatsz, Barni, te már nagyfiú vagy.
– Miéééért? Abból akarom!
– Szeretném. A te kisüvegedbe beleönthetem.
– Neeeeeeeeeeeem. (sírás, etetőszék hátravágódik, eltorzult arc)
– Ha már nem vagy éhes, elmehetsz az asztaltól nyugodtan.
– Neeeeeeeeeeeeeem. (ülve toporzékolás, erre már a kicsi is megijed, és ő is sír)
– Tojné, ne sííííírjááááál! (sikítva, mire a megszólított csak még inkább sír)
– Tudod, hogyha kiabálsz, attól nem hagyja abba a sírást.
– Akkor megütöm.
– Légy szíves, ne bántsd, tudod, attól csak jobban sír.
– Miééééééééért? Tojné, menjél el, ne sírjáááááál…!
És még mindig csak hét harmincöt.
Nálunk nem annyira az a tipikus, földön fetrengős hiszti dívik (abból csak néha jut, kifejezetten nekem), inkább a „nem tudom, mit szeretnék”- (Haza akarok menni! Ne menjünk haza!), „ráparázok valamire”- (Szösz van a kádban! Veeeeed ki!), illetve a „nem akarok semmit” (lemenni, ebédelni, kakilni, Kornél orrát kiszívni stb.)-hiszti.
Kedvencem, amikor a két gyerek egyszerre indul be – az egyik azért sír, mert szeparációsan szorong, és csak a kezemben érzi magát jól, a másik meg éppen valamelyik fent vázolt problémakör folyományaként, plusz, hogy nincs még két kezem, és nem tudom őt is felvenni (bár azért sokszor így is felveszem, és inkább megszakadok, csak rendezzük sorainkat csendben). Ha ugyanezt a férjemmel csinálják, csak mosolygok rémült tekintetén, és közlöm: „Üdvözöllek az én világomban!”
Jó, persze, nem csak ebből áll az én világom, de most itt a hisztié a főszerep, úgyhogy anyuka is hisztizhet (picit). Tudom, nehéz nekik: a nyolc hónaposnak és a két és fél évesnek is, tudom. Jön a fog, itt a tesó, meg ez a nagy düh, próbálgatom az erőmet, nem szeretek senkit, de ti szeressetek… Józan pillanataimban mindig sajnálom is őket, és megfogadom, hogy áttanulmányozom a szakirodalmat, miképp oldhatnám meg flottul ezeket a helyzeteket. De aztán, ha alszanak, inkább mégis a Poirot-t olvasom. Mert most kicsit nehéz nekem, a harmincévesnek is, aki nyolc hónapja nem alszik, és egy véget nem érő télben tölti mindennapjait, miközben az egyetlen heti kikacsolódása, hogy hitvesével elhajt a mini szupermarketbe, ahol még egy újságospult sincs, viszont az a legolcsóbb, és mindig nyitva van.
Tudom, ez legyen a legnagyobb problémám az életben, tudom. De nekem ott, az adott helyzetben most tényleg az a legnagyobb problémám, hogy miként reagáljak a bejárati ajtót csapkodó, majd a folyosón kurjongató Barnira, miközben a kicsi az ágyon üvöltve várja, hogy felöltöztessem, de utál öltözni, és nem nyugtatja meg semmi, még az sem, hogy rólam már folyik a víz és fejem felett vészesen lebeg a repülős lámpa, hátha arra figyel. És azért nagy gond ez nekem, mert nem szeretném elrontani. Őket, a kapcsolatunkat, a kapcsolatukat. Ismételgessem ilyenkor „az agresszió egy véget nem érő spirál” mondatot, vagy vegyem elő a fakanalat, mert „egy kis veréstől semmi baja nem lesz”? Üvöltsem le a Barni fejét, de aztán nézhetek, ha ő is süvölt velem! És különben is, adjon most már leckéket a Mary Poppins, mert belefáradtam a figyelemelterelő praktikákba.
És hogy mi segít mégis? Például, amikor felveszem a foltos farmerem, amit gyakorlatilag mindennap, Barni mégis a legkedvesebb hangján megkérdezi: „Anya, ebben a csiniben hova mész?”
Saci: A Nagyinak miért megy?
Azt hittem, ha megcsinálom a riportot a hat gyerekét egyedül nevelő, velem egyidős anyukával, legyintek majd minden apró, egygyerekes türelemjátékra. Megcsináltam. De másnap ugyanúgy leizzadtam idegileg és fizikailag, mikor a sétához való öltözés szokásos, bő félórás csatáját megvívtam az először szemembe röhögő, majd kapálózva üvöltő huszonhárom hónapos Samummal. Ma viszont felcsillant a remény… „Játsszuk azt, hogy én vagyok a Nagyi!” – vetettem fel hirtelen, egy gyomrostól védve épp magam. Egy pillanat gondolkodás, majd felöltötte angyalarcát, szobornyugalommal nyújtotta kezét, lábát az öltözködéshez, s megjegyezte: „Nagyi keze most nagyon bibis (gipszben van), Samu segítesz Nagyinak. Anya meg biztos mérges.” Még néhány trükk, és gond egy szál se…
A hisztiről szóló sorozatunk előző részeit itt olvashatjátok: Első rész, Második rész
Szóljatok hozzá ti is a témához ITT, a Fórumon!
Még több az e heti Nők Lapjából:
