Détár Enikő: Jobb, ha szembenézek a problémáimmal

Jó ideje hallom, hogy mindenféle furaságok történnek vele, körülötte, hogy műtötték, hogy beteg volt, hogy lemondta szerepléseit, hogy nem vezeti hónapok óta a Reflektort, illetve a napokban készül visszatérni, de igazából most tudatosul bennem, hogy ez nem ugyanaz a Détár Enikő, akit ismertem eddig. Nem az, aki évekkel ezelőtt kéthetes kisfiával betoppant egy éjszakai revüfelvételre, tisztába tette, megpuszilgatta, felment a pódiumra, énekelt egy fergeteges „New York, New York”-ot, aztán visszajött, és félrehúzódva megszoptatta. Nem az, aki egy nagyszabású tévéshow felvétele közben egyszer csak felugrott a bárpultra, és olyan fergeteges táncprodukciót adott elő spontánul, hogy még a riválisokat is magával ragadta. Nem az, aki Bergman klasszikus Jelenetek-előadása kulcsjelenetében egyetlen néma sikollyal megborzongatta a nézőteret. Most kicsit fátyolosabb, oldottabb, rezignáltabb. Mint aki túljutott sok mindenen, mint aki éppen erőt halmoz magában, mint aki készül újabb megméretésekre. Így is, különös, elfojtott formájában is lenyűgöz hevessége, vibrálása, nyitottsága, szenvedélyessége. Ráérez arra, hogy mit gondolok.

– Ugye, meglep, hogy már itt kávézgatok? – kérdezi érdes kacérságával. – Csak hamarabb végeztem mindenütt, aztán gondoltam, megérdemlek egy kis nassolást. Voltam már gyógytornán, aztán énektanárnál, délután majd beszédet fogok gyakorolni…

– Ihaj, csuhaj!

– Nézd, András, negyvenhat évesen tudomásul kell venni, hogy az élet nem csupa ihaj, csuhaj! Pontosabban, ahhoz, hogy legyenek ilyenek is, már tenni kell, azért meg kell dolgozni! Két éve térdműtétem volt, most a hangszálaimról kellett eltávolítani egy cisztát…

– Ez azért különösen érdekes, mert te mindig elégedetlen voltál magaddal, a külsőddel, belsőddel, tehetségeddel. Nem voltál hajlandó elhinni, hogy gyönyörű vagy, és átütően tehetséges, csupán a lábadra meg a hangodra voltál hajlandó azt mondani, hogy na jó, azzal meg vagyok békélve…

– Így van, és mit tesz a sors! Egymás után mind a kettő bekrepált. Kezdhettem elölről. De nem adom fel! Még most is érzem a térdemet, még most is muszáj állandóan tornáztatni, de néhány hónap múlva már táncoltam vele. Hogy mit éreztem közben, az az én magánügyem, de még a partnereim sem vették észre közben, hogy fáj minden mozdulat. A hangomat is most hozom vissza. Rengeteget tanulok, gyakorlok, de most már olyan állapotban van, hogy kiállhatok vele a közönség elé.

– Hiszel abban, hogy a betegségeinknek belső oka van? Hogy ilyenkor bizonyos lelki problémák öltenek testet betegség formájában? És esetleg az sem véletlen, hogy hol sebződünk?

– Meggyőződésem, hogy ez így van. Az én esetemben mindig így is volt. Amikor a térdproblémáim jöttek, akkor is éppen mélyponton voltam, és most a hangszálam esetében is egy túlhajszolt időszakot éltem át…

– Jó, de miért nem a könyököd vagy a mandulád, miért pont a…?

– Elmondom! Azért a térdemen jött ki akkor a baj, mert sokat térdepeltem akkoriban. Mármint átvitt értelemben. Behódoltam a körülményeknek, engedelmeskedtem mindenféle kényszerek parancsának, és önmagam feladásával is alázatosabb voltam a kelleténél. Most meg a sok nyelés, a sok kimondatlanság viselte meg a hangszálaimat. Hogy nem szóltam, mert nem mertem, nem akartam, amikor pedig szólni, üvölteni kellett volna…

– És most fogsz? Az sem jó, ha mindent elmondunk…

– Nem, de legalább megfogalmazom magamban. Az is valami! Szembenézek a problémáimmal. Aztán majd eldöntöm, hogy hangosan is kimondom-e, vagy sem.

– Nem irigyled azokat, akik eleve harmonikusabbak, szabályosabbak, vagy legalábbis jobban tudják uralni az érzelmeiket?

– Nem! Számomra az élet teljessége azt jelenti, hogy teljességében vállalom érzelmeimet, szenvedélyeimet, vágyaimat, törekvéseimet. Hogy teljes intenzitásában élek meg mindent, a boldogságokat is, a kínokat is, a kalandokat is, a hétköznapokat is, a sikereket is, a bukásokat is. Nem, ezekről semmiért nem mondanék le. Ezek nélkül minden színtelen lenne, és unalmas. Ezért kell folyton talpra állni, és folytatni, vagy újrakezdeni, mert újabb megismerések, újabb lehetőségek, újabb csodák várnak.

  A cikk második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: A tizenhetedik te magad légy! » • Mit kezdjünk a tonhallal? » • Flúgos futam – A női vezetők megmutatják! » • Hogyan segít a remény ereje? » • Az Oscar áldozatainak klubja » • A világhírű Pető Intézet gondjai »