 |
| Fotó: Lábady István |
Nem amerikaifilmes-koravéngyerekes komolykodás, hanem nagylányos, önmagát frissen komolyan vevő, valódi komolyság. A tekintetében manapság több a kijelentés, mint a kérdés. És amiket mond! „Borzasztóan hiányoztál, mama!” „Kellene már nekem is egy szabadnap.” „Tudod, daddy, a dolgok néha változnak.” Utóbbit ráadásul ékes angolsággal. Mi persze dőlünk a nevetéstől, mire ő megrázza azt a nagy aranyhaját, és ránk szól: „Miért nevettek? Én ezt nagyon komolyan mondom!” És komolyan is gondolja. Olyankor csak bámulok, és azt kérdezem titkon, magamban: ki vagy te, és mit csináltál a mi kicsi Lolánkkal? Azzal a Lolával, akinek még kétéves korában is csak néhány göndör szőke fürt díszítette a fejét, de annak is csak a tetejét. Azzal a Lolával, aki soha ki nem fogyott a kérdésekből? Aki csak a mama kezét fogva volt hajlandó bármilyen közösségi térbe belépni. Aki habverővel gyógyított, amikor beteg voltam, és megsiratta a fokhagymát, amikor belereszeltem a levesbe… De aztán egyszer csak odaszalad hozzám, elcsen két facsipeszt, és mielőtt még meg tudnám akadályozni, bedugja a szájába őket a fölső ajka alá, és azt kiabálja: „Itt a gonosz rozmár, fusson mindenki, amerre lát!” Hát itt van mégis az én kicsi lányom? Fölkapom, hogy összepusziljam – de félúton megremeg a karom. Már több mint húsz kiló. Azért csak fölemelem valahogy, és elkezdek körbe forogni vele a puszik közben, amíg: „Na, mama, több komolyságot kérek!”
| Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! » |
A legnagyobb változás mégsem abban van, ahogy beszél. Hanem abban, ahogy játszik. Már a játék tere is más. Sokáig minden ott zajlott, ahol mi voltunk. Kihordta a játékokat a konyhába, nappaliba, mesemázzal vonta be az egész lakást. Győztünk esténként rendet rakni utána. Ma viszont, ahogy hazaérünk az óvodából, rohan föl a szobájába, ahonnan aztán legalább fél órán át egy hang nem sok, annyi sem szűrődik ki. A végén már olyan nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy óvatosan bekopogok. A virágos szőnyeg közepén ül, körülötte csoportokba rendezve az összes ujjnyi kis játékállatka. „Állatkert, mama. Én vagyok az igazgató…” – és magyarázza, hogy ki kicsoda, mi micsoda. Minden virágminta egy-egy kifutó, van hüllőház, oroszlánbarlang, ló- (póni-) futtató, majomketrec, sőt állatóvoda is. A „tóban” vízilovak. És mindennek rendszere van. Az állatcsoportokat egy-egy apró tündér felügyeli, ők a gondozók, Lolaigazgató igazgatja őket. Ha már ott vagyok, hát leültet, és ellentmondást nem tűrő hangon közli, hogy állatorvosra van szükség, és bizony engem ért a megtiszteltetés, hogy kivizsgálhatom és meggyógyíthatom az állatkert lakóit. Persze szigorú szisztéma szerint – amit ő határoz meg.
Minden nagyon pici. Az állatok, a tündérek, a kellékek, az orvosi műszerek… Ez a másik változás. Lola világában mostanság annál nagyobb sikere van a tárgyaknak, minél apróbbak. A kertben, az óvodában, az utcán észrevesz és összeszed mindent, ami egy centiméternél kisebb. Ha csillog is, az külön pluszpont. Tucatnyi kicsi dobozunk van a lolás szempontok alapján szortírozott apróságoknak. Az egyik közülük egy minitündér. Már nem fiatal, úgy negyven körül lehet, az egész asszonyság nincs több nyolc milliméternél. Még a lányom kicsi ujjai közül is rendszeresen kicsusszan. Ő az abszolút kedvenc, és ő lett az állatorvosi asszisztensem. Lola szögegyenes sorba rendezi a kezelésre váró állatokat, és minden egyes páciens helyett elmondja, hogy mi fáj. A miniatűr nővérke szerepét is ő játssza, igen élethűen; beadja az injekciókat, antibiotikumot ír föl, krémez és kötöz, lázat mér. Amikor véletlenül kizökkenek a szerepemből, és nyomok egy lágy puszit a tarkójára, szigorúan emlékeztet a helyzet véres komolyságára. Úgyhogy összekapom magam, és gyógyítok tovább. Amikor elfogynak a betegek, megveregeti a vállamat, és közli, hogy jól végeztem a munkámat. És pakolni kezd. Nézem… nem, csodálom ezt a kecses nagylányt, aki tudja és teszi a dolgát. Szinte vendégnek érezem magam a szobájában. Amikor végzünk a rendrakással, kézen fogjuk egymást, és lemegyünk a konyhába vacsorát készíteni. „Mit segíthetek?” – kérdezi, és én végleg elolvadok. Van egy olyan érzésem, hogy Lolával az élet új fejezettel folytatódik…
Még több az e heti Nők Lapjából:
