Bombera Krisztina: A titkos, családi varázsnyelv

– Január óta itthon vagytok. A gyerekek hogyan illeszkedtek vissza?

– A fiam nagyon várta, hogy hazajöjjünk, szaladgálhasson az érdi kertben a nagymamánál és itt, a játszótéren. Arra is emlékezett, hogy a kék talicskát abban a sarokban hagyta, akkor meg hogy került a másikba? A lányom, amikor leszállt a gép, azt mondta döbbenten: „Anya! Itt mindenki magyarul beszél! Még a tévében is!” Addig azt hitte, hogy a magyar valami titkos családi varázsnyelv, amelyen az ő legszűkebb szövetségesei tudnak csak, ez a belépő, hogy valaki nálunk lakhasson. Igen, így mondta: „Anya, itt azok is magyarul beszélnek, akik nem nálunk laknak.” Ezért, mióta hazajöttünk, inkább angolul beszél velünk.

– Érthető, hiszen most ez a titkos nyelv.

– Óriási ajándék, hogy kétnyelvűek! Érdekes, a férjemnek, aki angolul tanít, publikál, nem annyira. Felejtsék el, majd megtanulják újra, az akcentus sem gond… De én annyit köszönhetek a nyelvtudásnak, annak, hogy a szüleim annak idején kitettek a semmibe, Kaliforniába, az ott tanultaknak, az élményeknek, hogy biztosan ezt vetítem a gyerekekre. Pedig lehet, hogy a fiam inszektológus lesz, mert egyelőre a bogarak érdeklik, a lányom meg balerina, mert őt meg a rózsaszín tülldresszek, és egyáltalán nem foglalkoznak majd amerikanisztikával.

– Kint könnyen találtál óvodát nekik?

– Egy évig a sarki felekezeti magánóvodába vittük Márkot, mert négyéves kor alatt nem nagyon létezik állami gyerekellátás. Utána írattuk át az államiba, ahová lakóhely szerint mindenkit felvesznek, nincs válogatás jobb módú és hátrányos helyzetű gyerekek között. A mi óvodánk egy szegényebb, feketék által sűrűn lakott negyed mellett volt, ahol hihetetlen missziós munkát végeztek a tanárok. Próbálták enyhíteni a gyerekek közti különbségeket, erősítették az önbizalmukat, és közben azt tanították nekik, hogy mindannyian egy közösségbe tartoznak. Még a hűségesküt is elénekelték, mindennap, az amerikai zászló előtt, a mexikói vagy kínai bevándorlók gyerekei az amerikai születésűekkel együtt! Amerika ezt komolyan veszi, költ rá. De persze ahhoz, hogy ebből ne feszültség és csőd legyen, jó tanárok, jó programok és nagyon sok pénz kell. Mert megértem, ha egy család nem akarja, hogy a gyereke lemaradjon, csak azért, hogy a másiké felzárkózzon. Egyik szülő sem szeretné, hogy az ő gyereke legyen a társadalmi felzárkóztatás áldozata. A mi New York-i ovinkban sem az utolsó, hanem az első lépés volt, hogy a különböző gyerekeket egy padba ültették.

– Milyen viszonyban voltatok a szomszédokkal?

– Bárhová költöztünk, jöttek a szomszédok egy tál sütivel, bemutatkozni, és elmondani, hogy azon a héten ki mikor takarítja az utcát, mikor festjük zöldre a játszóteret. Nemrég olvastam Heller Ágnes könyvét New Yorkról, ő fogalmazta meg, hogy az amerikaiak a hatalommal szemben individualisták, de az egyenrangú kapcsolataikban szövetségekre törekvők. Vagyis a hatalomtól nem várnak a saját ügyeik intézésével kapcsolatban annyit, mint a közvetlen környezetüktől. Aki nem tesz a közösségért, azt könnyen kiközösíthetik.

– Nálunk ennek még mindig van egy kis „kommunistaszombat-érzete”…

– Hát ez az! Nálunk ez rossz szájízű dolog, mert felülről erőltették, ezért vagyunk sokan még mindig gyanakvóak, elzárkózóak. Ott meg erkölcsi kötelesség.

– Erre rácsodálkoztál újságíróként, vagy részt is vettél benne?

– Muszáj volt részt venni. Viszont megadják a lehetőséget: ha nincs időd festeni, legalább szállj be a festékbe. Mindegy, csak tégy be a közösbe.

– Te mit tettél a közösbe?

– Önkéntes voltam egy olyan nyomdában és szerkesztőségben, ahol hátrányos helyzetű harlemi nőknek segítettek. Egy sokgyerekes fekete takarítónő a verseit adhatta ott ki, egy másik nyomtatott szórólapot készíthetett, mert azt gondolta, ha azt dobja be a postaládákba, nagyobb eséllyel kap takarítói munkát. Az utcán szólítottak meg, kíváncsi lettem rájuk riporterként, de csak úgy mehettem el megnézni őket, ha dolgozom is. Volt egy újságjuk, annak a készítésében vettem részt. Magamra is kíváncsi voltam, hogyan viszonyulok majd ehhez, mert mint egy átlagos ember, én is a magam sorsával, a magam családjával, a magam életével vagyok elfoglalva.

– És hogyan?

– Rájöttem, mennyit kapok abból, hogy én is adok, és arra is, hogy az önkéntesség egyenrangú viszony, nem adakozás. A legnagyobb élmény a Panoráma című műsor egyik forgatásán ért. Egy munkanélkülieknek segítő civil szervezetnél, ahol az a hajléktalan, aki biztonsági őr szeretett volna lenni, megfürödhetett, levágták a haját, kapott öltönyt. Megírták az önéletrajzát, és felkészítették az állásinterjúra. A nőket ki is sminkelték. Hátul fiatal, jóképű, öltönyös srácok ingeket vasaltak. Kíváncsi lettem, kik ők. Kiderült, hogy Wall Street-i bankárok és ügyvédek, csapatépítő tréningen. Nem is először! A cégük ezt értékesebbnek tartotta egy wellnesshétvégénél.

– Itthon látsz ehhez hasonlót?

– Mióta itthon vagyok, csupa fantasztikus emberrel hoz össze a sors, akik hasonló közösségépítő ügyekkel foglalkoznak. Azt hiszem, ez oktatás kérdése is. A lányomnak az óvodában, háromévesen kötelessége volt adományozni.

– Kíváncsiak voltak a magyarokra az amerikaiak?

– Nagyon! Amikor arról meséltem, hogy nálunk nem csak hat hétig maradhat otthon egy anya a gyerekével, és vannak állami bölcsődék, úgy néztek rám, mintha a paradicsomból jöttem volna. Vagy amikor kiderült, hogy nálunk egy komoly betegség gyógyítására nem megy rá egy család teljes vagyona, ami Amerikában még elég gyakori. Annyira tudjuk önmagunkat szidni, de pár embernek megmutatnám, milyen irigykedve néztek rám az amerikaiak, amikor ezekről meséltem.