3 toplistás nő – nélkülözhetetlen szerepben

Három nő, akikről sokan azt sem sejtik, hogy egyáltalán léteznek, pedig nélkülük nem tudna megvalósulni egy-egy színházi előadás vagy mozifilm.  

Kruchio Ágnes kaszkadőr

– Ön volt az első női kaszkadőr Magyarországon. Hogy került a pályára?
– 1967-ben gyerekként kezdtem Rényi Tamás A völgy című filmjében. Régi lovascsaládból származtam, és kellett egy gyerek, akivel a lovas jeleneteket forgathatták. Megtetszett, ott maradtam, idővel a kaszkadőrszakma más ágait, a vívást, az ugrást, a verekedést is megtanultam. De alapvetően most is lovas kaszkadőr vagyok.
– Mi egy kaszkadőr feladata? Megcsinálja azt, amire a színész nem képes?
– Az sem biztos, hogy a színész nem lenne rá képes, egyszerűen csak a stáb nem meri megkockáztatni, hogy a főszereplő megsérüljön, és leálljon a forgatás több hónapra. Persze vannak olyan feladatok is, amiket csak képzett kaszkadőrök tudnak megoldani. És van olyan is, amikor a kaszkadőr szöveges szerepet kap, bár ez ritkább.

– A kaszkadőrök sokszor az épségüket kockáztatják a film sikeréért, az elismerést mégis a színészek kapják. Önöknek legfeljebb a stáblistán jut egy kis hely.
– A stáblistán is csak nemrég óta. Húsz évig dolgoztunk úgy, hogy a szakmánkról szinte senki sem tudott. Az első kaszkadőrök egyébként hivatásos sportolók, pontosabban öttusázók voltak, hiszen ők jó lovasok, vívók és úszók. De azt hiszem, a kollégáim nevében is mondhatom, mi nem vagyunk olyan exhibicionisták, mint a színészek. Bennünket inkább a kihívások érdekelnek, az, hogy le tudjuk győzni saját magunkat, és nem az, hogy a vörös szőnyegen ünnepeljenek bennünket. Persze amikor egy-egy nehezebb produkció után megtapsol a stáb, az azért nagyon jólesik.
– Volt már komolyabb balesete?  
– Ez veszélyes szakma, és ahogy lovas körökben mondjuk: „Csak az nem esik le a lóról, aki nem ül rá.” Nekem szerencsére csak apróbb sérüléseim voltak, de például Piroch Gábor, aki rengeteg hollywoodi produkcióban vett már részt, szinte minden csontját eltörte már.
– Melyik volt eddig a legrizikósabb munkája?
– Még ’83-ban, a Szomorú vasárnap című Jancsó Miklós-filmben le kellett ugranom az Erzsébet hídról a Dunába. Korábban egy kaszkadőr sem ugrott ilyen magasról. Veszélyes feladat volt, hiszen ekkora becsapódásnál figyelni kell arra, hogy a lehető legkisebb felülettel érintkezzünk a vízzel. Azért nem profi műugrót kértek meg a feladatra, mert túl szabályos lett volna az ugrás. Nekem úgy kellett ugranom, ahogyan egy öngyilkosjelölt teszi.  

Lénárt Erika mentésirányító

– Vészhelyzetben nem mérlegelünk, csak telefonálunk. De vajon ki van a vonal végén, ha a 104-et tárcsázzuk?
– Egy mentésirányító, például én. A mi feladatunk a segélyhívásokat rögzíteni, felvenni az adatokat, eldönteni, milyen súlyossági fokozatú az eset, illetve milyen kocsit kell küldeni.
– Mit ért azon, hogy milyen kocsit kell küldeni? A mentőautó az mentőautó, vagy nem?
– Nos, vannak különböző felszereltségű járműveink: van mentőgépkocsi, amelyben szakképzett mentőápoló van, van esetkocsi, ahol mentőtiszt vagy orvostanhallgató látja el a beteget, illetve van rohamkocsi, ahol szakorvos végzi a munkáját. És akkor még vannak alternatív autók is, ilyen például a gyermekrohamkocsi vagy a MICU, amely intenzív ellátást igénylő betegeket szállít. Azokban az esetekben, ahol szükséges – és van a leszállásra lehetőség –, mentőhelikoptert is tudunk küldeni.  
– Tehát az eset súlyossága alapján eldönti, hogy milyen járműre lesz szükség…
– Igen, de ez nem mindig egyszerű. Sajnos manapság hihetetlenül rossz az egészségügyi kultúra Magyarországon, így gyakran percekbe telik, míg sikerül a bejelentőből kiszedni a legfontosabb információkat. Ennek gyakran a pánik az oka, ilyenkor elsősorban a betelefonálót kell megnyugtatni. Ha ez sikerült, rá kell venni, hogy vizsgálja meg a beteget, és ha szükséges, el kell kezdenie az újjáélesztést is az instrukcióink alapján. Ha jól tudjuk irányítani a bejelentőt, akár életet is menthetünk az így nyert percekkel.

– Önnek volt már ilyen esete?
– Több is. Egyszer például egy hölgy telefonált az egyik autópályáról, hogy a férje rosszul van, arra panaszkodik, hogy rettenetesen fáj a mellkasa. Én azonnal elindítottam az autót, de mivel elég messze voltak a várostól, így időbe telt, míg kiértek hozzájuk. A hölgy közben visszatelefonált, hogy a férje arca hamuszürke, és úgy tűnik, el is ájult. Szegény pánikba esett, úgyhogy kénytelen voltam erélyesen rászólni, hogy szedje össze magát. Miután kicsit megnyugodott, arra kértem, hogy szóljon valakinek, aki segít neki kivenni a férjét az autóból. Mivel egy benzinkútnál álltak, sikerült is segítséget találnia egy kedves kutas személyében. Lefektették a férjét a földre, az instrukcióim alapján megvizsgálták a légzését, a pulzusát, és elkezdték az újjáélesztést. Én mondtam, hogy mi a teendő, a kutas végezte a mellkaskompressziót, a hölgy a befúvást. Közben hallottam a mentő hangját a háttérben. A férjet sikerült megmenteni, túlélte a szívinfarktust. A hölgy pedig később felhívott, hogy megköszönje a segítségemet. 
– Hány riasztás érkezik be önökhöz naponta?
– Ez rengeteg mindentől függ, de átlagosan napi 300 felett, front, nagy hőség, hó esetén nem ritka a napi 500 bejelentés sem.
– Milyen típusú bejelentések ezek?
– Ha front van, akkor rengeteg a baleset, az epilepsziás roham és a szülés, a hőségben a hőguta, a kiszáradás gyakori, télen, jeges időben megint csak a balesetek vannak többségben. De hozzánk érkeznek be gyakran a hajléktalanokkal kapcsolatos bejelentések is, és elég sok olyan hívás fut be hozzánk, melyek igazából az ügyeletek hatáskörébe tartoznak.
– Napi 300–500 hívás – az rengeteg. Ezt hány ember kezeli?
– Átlagosan hatan fogadják a hívásokat, veszik fel az adatokat. További három-négy kolléga dolgozik a mentésirányításon. Az ő feladatuk, hogy a járművek közül kiválasszák azt, amelyik a leggyorsabban jut el a helyszínre – ezt a részleget a mentésvezető irányítja. A kórházakat is mi szoktuk értesíteni, hogy tudják, milyen előkészületekre van szükség, így felkészülten tudják fogadni a betegeket. Nem könnyű szakma, és nem is könnyítik meg a helyzetünket. Az, hogy ez a rendszer így működik, csak az itt dolgozó embereken és az ő elkötelezettségükön múlik.
 

Lovass Ágnes súgó, jelen pillanatban a Nemzeti Színház ügyelője

– Áll a színpad mellett, és ha egy színész elakad a szövegével, beolvassa a következő mondatot. Tényleg ez a súgó feladata?
– Ha csak ennyi lenne, bárki beülhetne esténként a helyemre. De szerencsére nem ül. A munkánk már az első próbán elkezdődik. A színészekkel a két hónapos próbaidőszak alatt együtt tanuljuk meg a darabot, a szöveget, ismerkedünk a megoldandó „feladattal”. A próbafolyamat alatt a színészek először egy primer szövegtudásra tesznek szert, azaz nagyjából ismerik a szerepüket, de a mondataikat még a súgó segítségével mondják. Ahogy haladnak a próbák, a színészek úgy lesznek egyre magabiztosabbak a szövegükben. Ilyenkor a súgó feladata az, hogy esetenként továbbszöktesse a színészt, ezzel is támogatva őket abban, hogy a szerep megformálására koncentrálhassanak igazán. Hiszen a színészeknek a semmiből kell felépíteniük szerepüket, így aztán a mondatokon felül annyi mindent kell még magukból előbányászni, hogy érthető, hogy nem mindig a szöveg az elsődleges. Ha a súgó jól végezte a dolgát a próbák alatt, akkor az előadásokon már tulajdonképpen nincs is szükség a munkájára. Olyankor ő csak egy védőháló, aki a jelenlétével stabil hátteret biztosít a színészeknek.

– Milyen egy jó súgó?
– Jól és szépen beszél, jó a beszédtechnikája, azaz nincs beszédhibája, de van hangereje, hiszen gyakran át kell kiabálni egy egész színházat vagy zenés daraboknál akár a zenei kíséretet. Fontos a ritmusérzék is, de a legfontosabb: a segíteni akarás. A próbafolyamat során meg kell tanulnunk a színészek ritmusát, stílusát, igényeit, néha bizony a szeszélyeiket is. Ez egy olyan szakma, ahol nem igazán van visszajelzés arról, hogy jól csináljuk-e a munkánkat, így aztán a megérzéseinkre kell hagyatkoznunk.
– Emlékszik valami igazán rázós sztorira, ami a súgó pályafutása alatt történt?
– Inkább egy sikersztorira emlékszem vissza szívesen. Például amikor a Lulut játszottuk a Katonában. A cím- és főszereplő Udvaros Dorottya volt, hatalmas mennyiségű szövegmasszával. Emlékszem, hogy egy gyönyörű, hátul kivágott nagyestélyiben állt a színpadon, háttal nekem, és szokatlanul lassan mondta az egyik mondatát. Tudtam, hogy valami nem stimmel, és meg sem várva, hogy szünetet tartson, bemondtam a következő mondatot. A szünetben aztán odajött hozzám a művésznő, és csak ennyit kérdezett: „Honnan tudtad?” Egy súgó jó, ha ismeri a színész minden rezdülését, és akkor tudnak igazán jól együtt dolgozni.