Az algíri piac
Kicsit koszos, kicsit sötét – az egészet sátortenger fedi -, de impozáns. A hatalmas labirintus két részből áll: kirakodó vásárból és élelmiszereket kínáló vásárcsarnokból. Az előbbi kísértetiesen emlékeztet a magyar városokban föllelhető hason intézményekre: még az áruválaszték is ismerős, lévén, hogy szinte minden kínai itt is. Csak kínai árusok nincsenek; de az arabok épp olyan rátermettek. Kereskedő nép, hiába, akárcsak a zsidó, a cigány, a görög, a magyar, a sváb.
A sok bóvli között mindig lehet föllelni gyöngyszemet. Szó szerint is. Az egyik zugban a termesztett igazgyöngyből méretre állítják össze a nyakéket. Érdemes bóklászni a bőrösöknél is, aki pedig jó kést keres, az algíri piacon okvetlenül talál. Magam is vettem egy jó hosszú pengét. Mikor a zsúfolt piac közepén kicsomagoltam, hogy eldicsekedjek vele, kalauzom, Farid elsápadva nézett körül: Ezt benne hagyhattad volna a papírban…
Algériában alapvető élelmiszerből ma nincs hiány. Minden kapható, ami itt megterem: déligyümölcs és alma, banán, citrom, narancs, mindenféle zöldség.
A piacon és másutt is a húsosoknál bőséges a kínálat, csak disznóhúst, azt ne keress. Van viszont birka, bárány, marha és hal mindenekelőtt. A piacon érdekes látvány a kampókról alácsüngő belsőségek sora, vagy a sarokba lökött, tátott szemű busa marhafej.
Még gyakoribb a birka- vagy bárányfej, amelyből nyilván elsőrangú leves készíthető. Leggyakoribb húsféleség a csirke, mindenütt botolhatunk nálunk megszokott grillcsirkés alkalmatosságokba.
Felvágottból viszont gyér a kínálat, úgy látszik ehhez azért csak kéne a disznó. Van viszont mindenütt Merguez – kicsiny, birkahússal készült kolbászka, elég jó. Olajbogyó, füge, datolya mindenütt roppant bőséggel kapható.
Plázák nincsenek, mindent apró kis boltokban kell beszerezni, Mouradnál, Musztafánál, Alinál. A vásárlásra rá kell hagyni az időt; az arab beszélgetős nép, és időnek mindig bőviben van.
Az algíri konyha
Csak olyan, mint a magyar: hatásos. Sokféle hatás érte ugyanis, több kultúra lenyomatát őrzi, szinte minden megszálló rajta hagyta keze, fakanala nyomát. A konyháról szólva is érvényes az ősi igazság: mindig az ellenségeitől tanulja a legtöbbet az ember.
Az ősi arab fundamentumokhoz évszázadok alatt adódtak hozzá a török, a spanyol, a zsidó, a francia jellegzetességek, hogy a főníciaiakról vagy a punokról már ne is szóljunk.
A közös megszállónak, a töröknek köszönhetőn, a helyi konyha csöppet sem idegen a magyar gyomortól. Mindent meg lehet enni és meg lehet inni – a boldogult szocializmusnak köszönhetőn viszonylag jók a közegészségügyi viszonyok, szemben például Egyiptommal, ahol turista csak az iszik csapvizet, aki soha hazatérni nem szándékozik már.
(A közös ellen többször is kapóra jött. A piacon az egyik árus megkérdezte gyanakvón Faridtól, hogy mi magyarok mohamedánok vagyunk-e, barátunk megnyugtatta: százötven évig nyögtük a török rabigát, mi mások is lehetnénk.)
Ha levest keresünk, könnyen találkozhatunk az Erdélyből ismerős csorbaféleséggel; a török tényleg mindenütt otthagyta a maga gasztronómiai vívmányait. A legnevezetesebb étek a kuszkusz, melynek mind elkészítéséhez mind elfogyasztásához valóságos konyhatechnikai arzenál vonul fel: mindenféle főző alkalmatosságok, szűrők, kuszkuszos tálak, tányérok, szettek.
A kuszkusz leginkább a rizses húshoz, magyarán piláfhoz hasonlatos egytálétel, amelyben a rizst párolt búzadara, vagy egyéb gabonaféleség helyettesíti. Kerülhet bele zaftos csirke- vagy bármilyen egyéb hús – sertés kivételével -, továbbá zöldség, hal. A speciális főzőedény alsó részében fő a hús és (vagy) a zöldség, és annak gőzében párolódik a lyuggatott felső részre helyezetett dara. De főhetnek a hozzávalók külön-külön is. Lényeg a dara, ami szintén különféle méretű lehet, fő, hogy jó beszívja a zaftot.
A szép zöld, vaskos húsú paprika és a két öklömnyi paradicsom épp olyan fóliasátrakban terem, mint Csongrádon vagy Szentesen, csak itt a szomszédságban nem búza- és kukoricatáblák terülnek el, hanem a végtelenbe vesző ragyogó kék tenger.
Teát isznak, mentateát, azt viszont mindig és mindenütt; nem csupán otthon, a munkahelyen – már akinek van ilyen -, a teázókban, de az utcán is, a sarokra vagy egy kőre, lépcsőköre kitéve az öblös réz teafőző kannát, amiből aztán szépen porciózva társaságban kortyolgatják a frissítő nedűt.
Nyugi van.
