– Irigylésre méltó a megjelenésed. Kajakosok között nőttem fel – édesapám kajakos, majd edző volt, persze én inkább a motorcsónakban „utaztam” –, és mindig azt láttam, hogy fiúsan izmosak a kajakos lányok. Aztán most itt jöttél, rugalmas, puha léptekkel, nőcis cuccban, mint egy gazella, vagy legalábbis mint egy topmodell, aki egyenesen a kifutóról érkezett…
– Azért eléggé látni az izmaimat, néha nem is tudok úgy öltözködni, ahogyan szeretnék, például szívesen felvennék olykor egy hátul mélyen kivágott, vállpántos ruhát, de abban túlságosan domborodnának az izmaim. Sok csaj mondja: de szép izmos a karod…! Ám civil társaságban mindig észreveszem a férfiakon, ahogy meglátnak, és végignéznek a karomon, összehúzzák magukat…
– Biztosan kisebbségi érzésük támad.
– Ó, én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Tudod, időnként kérnék a férfiaktól egy kis önbizalmat…
– Pont te? Aki annyi mindent elértél? És olyan komoly munkával? Már gyermekkoromban közelről láttam, milyen keményen edzenek az egészen fiatal kajakosok is.
– Sosem gondoltam rá munkaként, inkább azt érzem, hogy mennyi örömet szerzett már a kajakozás. Ifikorom óta jól megy, és nagy könnyebbség, ha valamiben, amit szeretsz, eredményes is vagy. Szerencsésnek tartom magam, hogy gyerekkoromban lejutottam a vízitelepre. Energikus gyerek voltam – ma is tombol bennem az energia –, sportos, túrázós családban nőttem fel. Testnevelő tagozatos iskolába jártam, a nővéreim vittek le kajakozni. Beleszerettem. Emlékszem, azzal lehetett fegyelmezni otthon, hogy azt mondták: „Ha ezt nem csinálod meg, nem mehetsz edzésre!”
– A kajakosok nagyon tudják osztani egymást, keményen megy a zrikálás. Erős kiscsaj voltál? Könnyen megszoktad ezeket a „beszólásokat”?
– Eleinte komolyan vettem, talán még zavart is a sok cukkolás, de szép lassan megszoktam, meg is szerettem. Ma már hiányozna, ha ez nem lenne.
– Előfordul, hogy egyedül evezel a Dunán?
– Igen, sőt szeretem. A legjobb levezetés egy kemény, dinamikus edzés után. Szinte beleolvadok a természetbe… Imádom, amikor tükörvízen kajakozhatok, az olyan, mintha vágnám a vizet.
– És mi történik, ha elmész egy csapat fiatal versenyző mellett? Összesúgnak mögötted?
– Hát igen, hallottam már, hogy „nézd, itt megy a Kovács Kati…!”. Furcsa érzés. De még emlékszem, hogy tinédzserekként mi is összesúgtunk, ha Kőbán Rita, Gyulai Zsolt vagy Csipes Feri evezett el mellettünk: „Úristen, itt megy!” Tátott szájjal néztem őket.
– Máshogyan evezel, amikor a serdülők mellett elmész? Gyorsabban? Méltóságteljesebben?
– Á, dehogy. Ugyanúgy, mint mindig.
– Értem, hogy jókedvedben kajakozol. De vajon rosszkedvedben is? Mert én például a rosszkedvemet is kiírom magamból…
– Ha rosszul sikerül egy verseny, azonnal vízre akarok szállni, hogy legalább fejben helyrehozzam. Akkor is érzem a kajakozás hiányát, ha vége egy nagy világversenynek, és kapunk néhány hét szabadságot. Én olyankor is lemegyek a vízitelepre, akár csak azért is, hogy beszélgessek a többiekkel, jó érzés, hogy közéjük tartozom, hogy ott lehetek velük.
– Nemsokára megdöntheted a német Birgit Fischer rekordját, aki huszonhétszeres világbajnok. Egyáltalán, tudod, hányszoros bajnok vagy?
– Huszonhétszeres világbajnok, huszonkétszeres Európa-bajnok és kétszeres olimpiai bajnok. Fischer idejében kevesebb világbajnoki szám volt, nekem több a lehetőségem, ezért nem is hasonlítom hozzá magam. De azt az érzést ma is fel tudom idézni, amikor az első világbajnoki indulásomon beálltunk melléjük a négyessel – kezem-lábam remegni kezdett, amikor láttam, hogy ott ül mellettem Birgit Fischer…
– Ő anyaként is kajakozott. Te is gondolkoztál már ezen?
– Magyarországon ez nehezebb, és nem is gondolom úgy, hogy anyaként világbajnokságon kellene majd versenyeznem. Nagyon kemény lehet visszatérni az élsportba szülés után. Irigylem is a fiúkat: kétszeres apákként élvonalban versenyeznek… Mennyivel könnyebb nekik, nem?
– Még nem válaszoltál arra, hogy tervezed-e megdönteni Fischer rekordját.
– Szeretném… Büszke lennék magamra, ha egy-két aranyéremmel jöhetnék haza a világbajnokságról.
– Egyesben is?
– Most nem indulhatok a világbajnokságon olimpiai távon, de a másik távra is rengeteget kell edzeni.
– Nem igazságtalan, hogy két válogatóversenyen eldől, ki indulhat a következő világversenyen?
– Éppen ez a szép benne. Ahhoz, hogy már a válogatón nyerni tudj, mindennek klappolnia kell. Nemcsak az számít, hogy milyen volt a felkészülésed, hanem az is, hogy milyen kedved van, hogyan keltél fel, milyen állapotban vagy „fejben”. Én 2004-ben kaptam a legnagyobb pofont. Két évig az olimpia előtt minden versenyt megnyertem egyesben a számomban, és – bár nem vagyok álmodozó típus, pont azért nem álmodozom, hogy ne érjenek nagy csalódások – reális esélyem volt, hogy a válogatóversenyen is nyerjek. Aztán kikaptam Janics Natasától, és ezzel az élet adott egy nagy pofont: nem versenyezhettem egyesben az olimpián. Akkor Natasának volt jobb napja. Csupán pár századmásodperccel kaptam ki tőle.
– Nem sírtál?
– Dehogynem. Üvöltöttem egyet, majd sírva fakadtam. És aztán rögtön összeültünk párosban Natasával. Az élet adott egy pofont, és adott egy lehetőséget is. Bár az egyesben elveszett az esélyem, párosban – amire nem is gondoltunk – kaptunk egy esélyt, és megnyertük az olimpiát. Ez egy életre összeköt minket.
– Na jó, de azért azt nehéz lehet elfelejteni, hogy közben egyesben kikaptál tőle…
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem. Abban az időben azon akadtam ki, hogy mindenki azt várta: vágjak ehhez jó képet. Hát én nem tudtam. És ő megértette.
– Barátnők lettetek?
– Sporttársak, haverok. Mert a barátság nekem mást jelent. Két nagyon régi (civil) barátnőm van, ők az igaz barátaim. De tudom, hogy Natasával mindig, mindenben számíthatunk egymásra.
– És a következő olimpia… Gondolkodsz benne?
– Te vagy az első, akinek elmondom: igen, szeretnék kijutni az olimpiára!
– Akkor hát nem mindegy, mi történik veled ez alatt a két év alatt. Például hiába esel holnap szerelembe, nem rúghatsz fel mindent, nem eshetsz teherbe, mert 2012-ben olimpia…
– Ez így van. Vannak kitűzött céljaim. Nem is vagyok az a típus, aki hirtelen kiugrik valamiből. Én rágódom, sokszor átgondolom, és csak akkor lépek, ha már rengetegszer körüljártam a kérdést.
– Adódik a kérdés: nem utálod az újságírókat? A magánéleted alakulásáról hosszan cikkeztek a bulvárlapok, most pedig, hogy egyesben nem nyertél a válogatóversenyen, volt, ahol „leírtak”.
– Nem érdekel, mit ír a bulvár, de persze sokszor én sem értem. Tudod, ez az évem minden szempontból nehéz év, a kajak sem megy annyira, lelkileg sem vagyok túl jó passzban… Ez mindenkivel megeshet, nem? Azért a korábbi cikkekből sokat tanultam. Ma már nem beszélek a magánéletemről. Sok volt a csúsztatás, sok cikk nem esett jól…
– És hát sportoló vagy, nem celeb, akinek muszáj mutogatnia magát.
– Így van. Én nem hívtam meg a lapokat az esküvőmre, nem mentem celebshow-kba, nem hiányzik az efféle szereplés. De azt is tudom, hogy nemcsak akkor kell válaszolni az újságírók kérdéseire, ha minden jól megy, hanem akkor is, amikor rosszabb passzban vagyok. Nem lehet mindig rózsaszín szemüvegen keresztül nézni a világot. Most például – úgy érzem – szürke szemüvegen keresztül látom, de nem baj, majd kijutok a gödörből. Vegyük például a kajakozást: akarod, csinálod, görcsölsz rajta, és mégis mélyponton vagy. Mert egyszer fenn, máskor lenn. De ha mérlegelnem kell, akkor azt mondom, már eddig is annyi örömet adott a sport, hogy szinte egy életre feltöltött.
– Gondolsz rá, hogy mi lesz „azután”…?
– Persze, és riasztó, hogy egyszer majd nem fogok ehhez a közösséghez tartozni, hogy nem leszek szerves része a csapatnak. Ettől kiráz a hideg. Mindig kis lépésekkel haladtam a céljaim felé, és mindig előre kellett gondolkodnom. Most már terveznem kéne a jövőmet, a kajakozás utáni életemet. De abban bízom, hogy majd – mondjuk, két év múlva – elém áll egy lehetőség, és fogok tudni élni vele.
– Kitől kaptad ezt a szív alakú medált, amely a nyakadban lóg, a négylevelű lóhere mellett?
– A nővéremtől. A lóherét pedig anyutól. Másra számítottál? – neveti el magát.
– Nem tudom. Mondd, mi lesz nyár végén? Nyaralás, vadvízi kajakozással?
– Nyaralás és víz biztosan lesz, de a vadvízi evezés nem vonz, veszélyesnek tartom. Nem vagyok én olyan bátor! És nem is brahizom. Bungee jumpingozni sem mernék. Bevallom, még síelés közben is zavar, amikor nagyon begyorsulok egy lejtőn. Így élem az életemet is: nem vagánykodva, hanem megfontoltan. Ezerszer megkérdezem magamtól: ez így biztosan jó lesz? Jól csinálom? Jól teszem, ha így döntök? És csak akkor hozom meg a döntést, ha ezerszer is azt a választ adom magamnak: igen, így lesz jó.
