A hír: Magyarországon egyedülálló programként esti meséket küldhetnek gyermeküknek, unokájuknak a fogva tartott nők az egri Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetből
Egyelőre 32 jó magaviseletű nő vesz részt a programban; a mesék, altatódalok és személyes üzenetek CD-re rögzítve jutnak el a címzettekhez – közölte Juhász Attila. A program 2006-ban indult útjára Angliából, és Magyarországon először az egri börtön vette át – tette hozzá. A büntetés-végrehajtási ezredes elmondta: a fogvatartottaknak óriási sokk, hogy börtönbe kerülnek. Ugyanakkor a gyerekek, unokák számára is megpróbáltatás anyjuk, nagyanyjuk hiánya. Az akcióval elsősorban az otthon maradt hozzátartozóknak kívánnak segíteni. Ezzel egy időben az Esti mese programtól a börtön azt várja, hogy jobb lesz a fogvatartottak hangulata, könnyebben oldják meg a konfliktusokat. Javul a rabok olvasási és beszédkészsége, önkifejezése. A fogvatartottaknak Luzsi Margó gyermekkönyvtáros segít a többi között drámapedagógiai eszközökkel a mesék megismerésében, kiválasztásában és tolmácsolásában. Az ismerkedés és a felkészülés után a részt vevő 32 nő által kiválasztott meséket rögzítik, és a kísérő altatódallal és üzenettel együtt CD-n megkapja a hangfelvételeket a család – ismertette a programot Juhász Attila.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, de megszületett egyszer egy kisleány. Hogy hol? Nem is olyan messze, hét határon bőven innen, ott, ahol a kurta farkú malac csak nagy ritkán túr – egyszóval itt, Magyarországon. A kislány nőtt, nődögélt. Papája és mamája nem taníthatta semmi szépre és jóra, hiszen börtönben ültek hol felváltva, hol egyszerre, és az sem volt mindig mesés, amikor hazatértek. Így a kislány hol nevelőintézetben, hol a jó öreg nagymamánál (ő is nemrég szabadult) játszadozott. A nagyi már vénséges vén volt, nem értette meg jól a pöttöm teremtést, a leány tehát inkább az utcán játszadozott, a hozzá hasonlóan se nem családban, se nem árván élők között. Kamasz lett, majd fiatal felnőtt. A nagymama a kis nyugdíjából nem tudott neki szép ruhákat venni, nem tudta rávenni arra, hogy tanuljon tovább.
Így a szép leány vándorútra indult. Nem jutott messzire, csak pár házzal arrébb. És ott találkozott a szomorú királyfival. Nem volt annak se vára, se fele királysága, viszont jött is hamar a kis trónörökös, bár az új csöppség nem tudta, hogy bizony, nem akad majd örökölnivalója. A leány – immár mama –, mivel szakmát nem tanult, és a szomorú királyfi depressziós alkoholista lett a gyereksírás és a pénztelenség miatt, más úton-módon szerezte meg a betevő falatot. Mígnem egy szép napon már nem otthon, hanem a rácsos börtönben ébredt. A papa pszichiátriára került, idegállapota végképp megroggyant attól a gondolattól, hogy neki kéne a családot eltartania. A kis csöppségre a szerencsétlenségek közepette rászakadt a szerencse: egy nagynéni vette magához, aki nagyon szerette a gyerekeket. Ám a kislánynak nagyon hiányzott az édesanyja. Nem aludt, nem evett, nem beszélt senkivel. Havonta egy boldog nap akadt, a beszélő napja, mikor láthatta sovány, sápadt, karikás szemű anyukáját. Ám igazándiból beszélgetni ott sem tudtak…
De miről is beszélgettek volna? Az egykori leány a múltját és az élet igazságtalanságát (mert hát miért éppen őt kellett elkapni) okolta, a gyermek pedig nem is akart már megérteni semmit. Sajnos ez így is maradt, egészen addig, míg a kislány be nem került a fiatalkorúak börtönébe. Akkor már terhes volt. És a családi balsors tovább öröklődött, nevelték az anyák, a gyermekeik helyett. Itt a vége, fuss el véle.
 Karafiáth Orsolya korábbi különvéleményei egy helyen, itt olvashatók! |
Így hangzik – sajnos – egy nagyon mai mese. Ám nézzük meg, milyen lehetne a vége! Tehát: az anyuka nagyon szenvedett a börtönben, de egyvalami tartotta benne a lelket. Hogy bár csak néha láthatja az új kis királylányt, de mindig üzenhet neki! És nem is akármit. Meséket. A mamát beszippantotta a mesék birodalma. Kizökkent egy kicsit a komor valóságból, elragadta a képzelete, és sokszor, nagyon sokszor magára, a saját életére ismert bennük. És meglátta az életet, ami még várhat rá, ha kikerül a börtönből. És erőt adott neki az, hogy ezt a sok élményt és a lassan, de biztosan kialakuló tudást átadhatja a kicsinek, aki tanul majd belőle. A kislány mindig várta az üzeneteket, a mama hangjára aludt el, annyiszor hallgatott meg egy-egy történetet, ahányszor csak akarta. Már ő is látta, amit édesanyja látott, és tudta, neki máshogyan kell élnie. Megtanulta a jó és a rossz közötti különbséget, látta, hogy akarattal sok mindent el lehet érni, tudta, hogy neki sikerülni is fog. És legfőképp tudta, hogy az anyja mindig gondol rá, neki válogatja a szebbnél szebb, igazabbnál igazabb történeteket, amiket aztán ő is elmondott otthon a növekedő kisgyermekének.
Hiszek a meseterápiában, hiszek abban, hogy a mesém második változata válhat ezzel a programmal valóra. Könyvtár szakosként mindig is leginkább az olvasásterápia vonzott, és a mai napig látom mind magamnál, mind az ismerősi körömben, mennyit tud segíteni egy-egy jól eltalált, az adott problémára fókuszáló olvasmány (nem véletlenül indult a Ráolvasás című rovatom sem). Speciálisan a meseterápiával kitűnő szakemberek foglalkoznak nálunk is, most végezetül dr. Boldizsár Ildikó mesekutató (és író) szavait idézem: „Mesét mondani és mesét hallgatni az életben maradásért – ez a meseterápia egyik legfontosabb célja ma is. A mesét azért lehet olyan jól alkalmazni az élet minden területén – kiváltképp a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben –, mert a történetek mindig valami olyan dologról szólnak, ami az élet működését, folyamatát veszélyezteti. (…) A mesék egyik áldásos hatása a terápiában épp az, hogy erőt adnak az első lépések megtételéhez, azaz kimozdítják a pácienst a holtpontról.” Remélem, sikeres lesz a börtön programja. Aki nem hiszi, járjon utána.
