A hír: Magyarországon egyedülálló programként esti meséket küldhetnek gyermeküknek, unokájuknak a fogva tartott nők az egri Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetből
Egyelőre 32 jó magaviseletű nő vesz részt a programban; a mesék, altatódalok és személyes üzenetek CD-re rögzítve jutnak el a címzettekhez – közölte Juhász Attila. A program 2006-ban indult útjára Angliából, és Magyarországon először az egri börtön vette át – tette hozzá. A büntetés-végrehajtási ezredes elmondta: a fogvatartottaknak óriási sokk, hogy börtönbe kerülnek. Ugyanakkor a gyerekek, unokák számára is megpróbáltatás anyjuk, nagyanyjuk hiánya. Az akcióval elsősorban az otthon maradt hozzátartozóknak kívánnak segíteni. Ezzel egy időben az Esti mese programtól a börtön azt várja, hogy jobb lesz a fogvatartottak hangulata, könnyebben oldják meg a konfliktusokat. Javul a rabok olvasási és beszédkészsége, önkifejezése. A fogvatartottaknak Luzsi Margó gyermekkönyvtáros segít a többi között drámapedagógiai eszközökkel a mesék megismerésében, kiválasztásában és tolmácsolásában. Az ismerkedés és a felkészülés után a részt vevő 32 nő által kiválasztott meséket rögzítik, és a kísérő altatódallal és üzenettel együtt CD-n megkapja a hangfelvételeket a család – ismertette a programot Juhász Attila.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Így a szép leány vándorútra indult. Nem jutott messzire, csak pár házzal arrébb. És ott találkozott a szomorú királyfival. Nem volt annak se vára, se fele királysága, viszont jött is hamar a kis trónörökös, bár az új csöppség nem tudta, hogy bizony, nem akad majd örökölnivalója. A leány – immár mama –, mivel szakmát nem tanult, és a szomorú királyfi depressziós alkoholista lett a gyereksírás és a pénztelenség miatt, más úton-módon szerezte meg a betevő falatot. Mígnem egy szép napon már nem otthon, hanem a rácsos börtönben ébredt. A papa pszichiátriára került, idegállapota végképp megroggyant attól a gondolattól, hogy neki kéne a családot eltartania. A kis csöppségre a szerencsétlenségek közepette rászakadt a szerencse: egy nagynéni vette magához, aki nagyon szerette a gyerekeket. Ám a kislánynak nagyon hiányzott az édesanyja. Nem aludt, nem evett, nem beszélt senkivel. Havonta egy boldog nap akadt, a beszélő napja, mikor láthatta sovány, sápadt, karikás szemű anyukáját. Ám igazándiból beszélgetni ott sem tudtak…
De miről is beszélgettek volna? Az egykori leány a múltját és az élet igazságtalanságát (mert hát miért éppen őt kellett elkapni) okolta, a gyermek pedig nem is akart már megérteni semmit. Sajnos ez így is maradt, egészen addig, míg a kislány be nem került a fiatalkorúak börtönébe. Akkor már terhes volt. És a családi balsors tovább öröklődött, nevelték az anyák, a gyermekeik helyett. Itt a vége, fuss el véle.
 Karafiáth Orsolya korábbi különvéleményei egy helyen, itt olvashatók! |
Így hangzik – sajnos – egy nagyon mai mese. Ám nézzük meg, milyen lehetne a vége! Tehát: az anyuka nagyon szenvedett a börtönben, de egyvalami tartotta benne a lelket. Hogy bár csak néha láthatja az új kis királylányt, de mindig üzenhet neki! És nem is akármit. Meséket. A mamát beszippantotta a mesék birodalma. Kizökkent egy kicsit a komor valóságból, elragadta a képzelete, és sokszor, nagyon sokszor magára, a saját életére ismert bennük. És meglátta az életet, ami még várhat rá, ha kikerül a börtönből. És erőt adott neki az, hogy ezt a sok élményt és a lassan, de biztosan kialakuló tudást átadhatja a kicsinek, aki tanul majd belőle. A kislány mindig várta az üzeneteket, a mama hangjára aludt el, annyiszor hallgatott meg egy-egy történetet, ahányszor csak akarta. Már ő is látta, amit édesanyja látott, és tudta, neki máshogyan kell élnie. Megtanulta a jó és a rossz közötti különbséget, látta, hogy akarattal sok mindent el lehet érni, tudta, hogy neki sikerülni is fog. És legfőképp tudta, hogy az anyja mindig gondol rá, neki válogatja a szebbnél szebb, igazabbnál igazabb történeteket, amiket aztán ő is elmondott otthon a növekedő kisgyermekének.
Hiszek a meseterápiában, hiszek abban, hogy a mesém második változata válhat ezzel a programmal valóra. Könyvtár szakosként mindig is leginkább az olvasásterápia vonzott, és a mai napig látom mind magamnál, mind az ismerősi körömben, mennyit tud segíteni egy-egy jól eltalált, az adott problémára fókuszáló olvasmány (nem véletlenül indult a Ráolvasás című rovatom sem). Speciálisan a meseterápiával kitűnő szakemberek foglalkoznak nálunk is, most végezetül dr. Boldizsár Ildikó mesekutató (és író) szavait idézem: „Mesét mondani és mesét hallgatni az életben maradásért – ez a meseterápia egyik legfontosabb célja ma is. A mesét azért lehet olyan jól alkalmazni az élet minden területén – kiváltképp a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben –, mert a történetek mindig valami olyan dologról szólnak, ami az élet működését, folyamatát veszélyezteti. (…) A mesék egyik áldásos hatása a terápiában épp az, hogy erőt adnak az első lépések megtételéhez, azaz kimozdítják a pácienst a holtpontról.” Remélem, sikeres lesz a börtön programja. Aki nem hiszi, járjon utána.
