A nő még mindig csak látványelem a vásznon…

A hír: Az amerikai filmekben továbbra is a férfiaké a domináns szerep
„Legutóbbi kutatásunk sokkolt bennünket” – jelentette ki Geena Davis Oscar-díjas színésznő, aki saját intézetet állított fel a nők médiában elfoglalt helyének megváltoztatására.
A „Nemi egyenlőtlenség a képernyőn és a kamera mögött a családi filmekben” című tanulmányt a Dél-Kalifornia Egyetem kommunikáció- és újságírás-fakultásának kutatói készítették. A felméréshez 112 – kasszasikerré vált – észak-amerikai családi filmet elemeztek, amelyek 2006 és 2009 között kerültek moziba.
A filmekben szereplő 5554 karakter 71 százaléka férfi volt, az arányokat tekintve tehát minden nőre 2,42 férfi jutott. A 20 évvel ezelőtti trenddel összehasonlítva ebben a tekintetben semmiféle változást nem tapasztaltak a kutatók.
A felmérésből kiderült, hogy a nők továbbra is elsősorban „szemgyönyörködtető kellékek” a filmekben, szexis öltözéket viselnek, és hangsúlyos vonzó külsejük. A férfiakkal ellentétben gyakrabban jelennek meg fiatal nők a vásznon, ami továbbra is azt a közhelyet sulykolja, hogy a fiatalság, a szépség és a szexi külső fontosabb a nőknél, mint a férfiaknál.

Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Barátnőm a múlt hét egyik reggelén kávézgatott a munkahelyén. Munkatársa odalépett hozzá, de csak álldogált, nem ivott semmit. Barátnőm megkérdezte, ugyan már, mi a baj, a szokásos reggeli feketéjét netán mással itta-e meg. A kolléga zavartan ráncolta a homlokát, és azt felelte: „Nem veszek most semmit, felesleges pénzkidobás, elég lesz az otthoni adag. Spórolok, tudod, jön a második válság.” Barátnőm kérdezte, honnan tudja ezt ilyen megingathatatlan bizonyossággal. Mire a férfi hatalmas, kérdő szemekkel ránézett, melyekben hihetetlen megrökönyödés tükröződött: „Hát te nem láttad a Tőzsdecápák 2-t?!” Barátnőm nagyon megkönnyebbült, de ezt nem mutatta, egyetértően hümmögött, és megígérte, holnap már ő se a fennhéjázó kapucsínót választja, a filmet (bár drága  a mozijegy, tán egy félhétnyi büfézést kitesz), és a téma el volt intézve. De azért nekem már nevetve mesélte a sztorit, és megállapítottuk: milyen fura, hogy egyébként okos, értelmes emberek készpénznek, mi több, hivatkozási alapnak tekintenek hollywoodi produkciókat. Talán javasolni kellett volna az úriembernek, hogy nézze meg inkább a Majmok bolygóját – bár akkor a másnap reggelért nem tudok szavatolni.

Ez persze csak egy durván kiragadott és kiélezett eset, de tény és való, hogy amit látunk, nézünk, ami a szórakozásunk, az alapvetően hat ránk. Azzal foglalkozunk, az lesz a beszédtémánk, amit ezek a filmek sugalltak nekünk, hiszünk a szereplőknek, a hangulatuk miránk is kihat. Igenis veszélyes és káros az életet, a valóságot tartósan kifordítva, kiszínezve mutatni. De közben meg: olyan jó szórakozás nézni egy édes kis romantikus filmet, ahol mindenki csinos, és csak a gonosznak van metszett arca és sebhelye. Száz megkérdezettből száz fogja azt válaszolni a kérdésre, hogy valóságot látott-e, mikor a moziban vagy DVD-n egy szuperprodukciót megnézett, hogy dehogy, pontosan tudjuk, hogy ez csak mese, nem vagyunk hülyék.
Mégis, pár hónapja az alábbi kis jelenet zajlott a 6-os villamoson: szép lassan haladt a készülő Margit hídon a járat, alatta egy uszály suhant. Kisfiú rázogatja az édesapja kabátját: „Nézd, de gyönyörű és hatalmas hajó!” Mire az apa: „Ez? Ez semmi! A Titanic, na az egy hajó volt. De hát az is elsüllyedt, és meghalt mindenki. Egyetlen túlélő volt, egyetlen! És az is egy öreglány!” A kisfiú tovább kérdezett: „És ezt honnan tudod, apa?” „Hát láttam a filmet!” És a filmek forognak, a tökéletes szereplőkkel, egy tökéletesebb világról, ahol sokáig nem búsulhatunk, a vége nagyjából mindig happy.

Hová tűntek az igazi férfiak? Soma Mamagésa válaszát itt olvashatod!

Hány és hány magányos nő köszönheti ezeknek az alkotásoknak, hogy nem találta meg „IGAZIT”. Mert amikor a Feri megkérte a kezét, azt nem öklömnyi gyémánttal kezdte, és semmi nem volt olyan romantikus, olyan édibédi, olyan rózsaszín… És a férfiak is óriási tévedésekbe esnek, mert látják ugyan, hogy édesanyjuk, esetleg nővérük nem éppen Julia Roberts, de azért olyan típusú barátnőt keresnek, akinek legalább olyan jó teste van, mint Jessica Albának, olyan mosolya, mint Angelina Jolie-nak. Tegyük hozzá, engem mindez sosem zavart, ha ilyen típusú filmet nézek (mert nézek, hiszen sokszor kikapcsol), örömmel látom a sok csinos embert, és nem zavar, hogy kevesebb nő libeg előttem, vagy hogy ezek a nőcik éppenséggel mindig ugyanazokban a sztereotip szerepekben tündökölnek. Épp azért bámulom a vásznat (vagy a képernyőt), hogy ne az igazit, a mindig körülöttem levőt kelljen tanulmányoznom megint. Ha elmélyült dolgokra vágyom, jöjjenek a dán és svéd filmek, a nagy klasszikusok, a szociofilmdrámák. Na, ezekben láthatunk lepattant nőket, láthatunk hús-vér karaktereket, még az extrákban is.

Nem az ellen kellene küzdeni, hogy az álomgyár változtasson: hiszen szükségünk van álmokra. Inkább tudatosan kellene ránevelni a többséget a művészfilmek szeretetére, ami ugyanúgy megtanulható, mint bármely más művészeté vagy akár a kulináris élvezeteké. Az ízlés formálható, és aki biztos ízléssel nézi a két és egyharmad férfi által üldözött párductestű cicamicát, azt csupán ellazítja és kikapcsolja mindez, de egy percig sem hiszi, hogy ha vad fogyókúrába kezdene, akkor ő is futhatna végig a körúton… Meg egyébként hogyan akarják megoldani ezt a „nősítést”? A szerelmi háromszögekbe beraknak még egy nőt, hadd legyen már kiegyensúlyozott a helyzet? Vagy sok csúnya, esetleg kövér statisztával operálnának? A nézőszám garantáltan megugrik majd.