A hír: Az aktivisták szerint az üresen álló lakásokat szociális bérlakásoknak lehetne kiadni, a magán-, illetve az állami tulajdonban lévő lakásoknak pedig egy alapot kellene létrehozni, és bevinni a lakástámogatási rendszerbe.
Különvélemény Soma Mamagésától 
A cikkből nem derül ki, hogy ezek a lakások új építésűek-e (már eladhatatlan mennyiség van belőlük), vagy régiek, de az elhangzik, hogy egyaránt magán-, illetve állami tulajdonban levőek.
Az államnak kötelessége a felelősségvállalás és a példamutatás, a magánszemély pedig maga dönti el, kíván-e jótékonykodni, tenni a közért. (Szerintem még mindig nem tudják elegen, hogy az élet egyik alaptörvénye az adva kapsz…)
A szociális bérlakás lehetősége, az állami alap létrehozása és bevitele a lakástámogatási rendszerbe jó ötletnek tűnik. Ami az első esetben, ugye, azt jelenti, hogy a (korrektül igazolható) rászorultságon kívül ahhoz, hogy az illető bérelni tudjon, kell egy bizonyos összeg. Ebből viszont már azonnal adódik a kérdés: ez az összeg hogy teremtődik meg?
A bérbe adó önkormányzat erre persze mondhatja azt: neki mindegy, hogy munkából vagy koldulásból jött össze a pénz (más kérdés, hogy sajnos rengeteg fizetés egyenlő a koldusbérrel), de hosszú távon az lenne a felelősségteljes és perspektivikus, ha az utcára kerültek között is elkezdődne valamiféle rehabilitáció. Vagyis a szervezett megsegítésük, hogy aki arra nyitott, visszaálljon az életbe. (Nyilván sokan vannak, akik tudatosan vonták ki magukat a társadalomból, már amennyire a rájuk szorultság kivonódás. Hiszen nem remetékről beszélünk, hanem városlakókról.)
 Soma Mamagésa összes korábbi különvéleménye egy helyen – katt ide! |
Nem olyan régen követte el a kormány azt a hibát, sőt mi több, tovább megyek, BŰN-t, hogy az OPNI-ból, azaz közismertebb nevén a Lipótmezőről egyszerűen az utcára tették a magatehetetlen, beteg embereket. Ez épp olyan, mint amikor egy család a beteg családtagját kirakja. Mindkettő egyformán hat a családi lélekre. (Hisz a nemzet is egy család, úgyhogy köszi, mert ez mindannyiunkra hat…) Egészen biztos, hogy az utcákon nem kis százalékban vannak olyanok, akiknek még a bérlés is lehetetlen, mert magatehetetlenek. Úgy gondolom, hogy jóvá kellene tenni az elkövetett vétket, és a rengeteg üres épületből – akár laktanyából – ki kellene alakítani egy olyan rehabilitációs részleget, ahol az ennyire elesettek gyógyulhatnának. (Egyetlenegy van ilyen Budapesten a XVIII. kerületben – jártam ott –, nagyon csekély ez a befogadómennyiség a rászorultsághoz képest.) Innen pedig szociális munkások segítségével lehetne visszasegíteni őket az életbe, hogy adott esetben képesek legyenek szociális bérlakásokat bérelni ők is.
De már most rengetegen vannak, akiknek ez nagyon jól jönne. Sőt, akiknek talán ez lenne az egyetlen esély, hogy emberhez méltóan éljenek. Úgyhogy hajrá! Használjuk, amink van!
