 Biopiaci mustra – mennyibe kerül az egészség? Katt ide, ha érdekel! |
A hír: 50 km-es diéta
Az 50 km-es diéta egy klímavédő, életmód-változtató program, melynek résztvevői vállalják, hogy egy hónapig csupán 50 km-en belül előállított élelmiszereket fogyasztanak. A kenyerüket vagy maguk sütik, vagy 50 km-en belüli sütödében. Minél közelebbről érkezik az élelmiszer, annál kevesebb tartósítószerre van szükség annak frissen tartásához. A másik fontos érv, hogy támogatnunk kell a hazai termelőket, hogy a külföldi országoknak profitot termelő üzletláncok mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszeráraival szemben talpon tudjanak maradni, és az asztalunkra tenni például a sokkal ízletesebb magyar paradicsomot vagy a saját nemesítésű magyar szőlőfürtjeinket. A szupermarket tabu, s ugyanígy a nagy viszonteladók standja is a piacokon.
„Se multiellenes, se szélsőségesen nacionalista nem vagyok, de ha van választásom, a magyar zöldséget veszem meg, és jobban szeretek kendős nénikkel diskurálni a dérről, mint neoncsövek alatt válogatni óriáspultokról.”
Különvélemény Winkler Nórától
A múlt héten végre semmi dolgom nem volt szombaton, és leszámítva, hogy a péntek este belenyúlt a hajnalba, jó volt korán felkelni, és elsétálni a piacra. Az ősz eleve gyönyörű, nemcsak a fák, levelek, bokrok és bogyók színei miatt, de ilyenkor a piac is egyik legszebb arcát mutatja. Két óra után roskadásig tömött kosarakkal indultunk haza, és a cuccok nagy részét termelőktől vettük. Ez még akkor is megnyugtat, ha először veszek valakitől; hajlandó vagyok látatlanban elhinni, hogy a ribizlilekvárban valóban saját ribizli van, hogy a spenótot ők vágták le hajnalban a kertjükben, és a szőlő is sajátjuk.
Se multiellenes, se szélsőségesen nacionalista nem vagyok, de ha van választásom, a magyar zöldséget veszem meg, és ahogy szombaton is történt, jobban szeretek kendős nénikkel diskurálni a dérről, mint neoncsövek alatt válogatni óriáspultokról.
Ugyanennek a hétnek a keddjén viszont azt mesélte egy ismerősöm, hogy az egyik nagy áruházláncnál dolgozó barátja a saját szemével látta, ahogy egy kamionnyi külföldi húst félúton átcímkéztek magyar termékké, hogy a polcokra már így kerüljön ki. Persze nem voltam ott, nem én láttam a saját szememmel, csak hallottam, de amúgy simán elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen előfordulhat. Nehéz eldönteni, hogy kinek hihetsz, ki az, akiről nem feltételezed, hogy puszta haszonszerzésből nem mond igazat egy olyan dologról, amit te megeszel. 
Miközben tudjuk: az vagy, amit megeszel, tehát jogod van tudni, mit viszel be a testedbe.
Rokonaim például élelmiszer-beszerzéseikre saját bizalmi hálót alakítottak ki: húst csak Margit néninél vesznek, tojásért Laci bácsihoz, gyümölcsökért pedig a piacon csakis Juditkához állnak sorba. Van saját mézes kontakt, a nyári baracklekvárszezonban pedig egy ismerős és kipróbált forráshoz iratkoztunk fel, mindannyian az igényelt mennyiségekkel.
Ráadásul ez utóbbi nemcsak ízre volt jó, de környezetbarát megoldás is, mert a barackrakomány egyrészt nem utazott sokat, másrészt feleslegesen semmi sem történt a gyümölcsökkel, hisz kilóra annyi jött, amennyire szükség volt, harmadrészt csomagolni sem kellett 40 dekánként, mert egyben vittük el, ki-ki a saját óriásmennyiségét.
Ilyesmi akciókat bárki meg tud szervezni. Télre kolbászt mi a baráti társaság egyik forrásától veszünk. Feliratkozunk a nagy listára, majd egyszer csak begördül az autó Pestre, és mindenki letekeri róla saját kolbászmétereit.
Ezek a beszerzések kifejezetten bizalmi alapúak és – már csak emiatt is – piacbarátok. Ha ugyanis nem lenne jó az áru, nem lenne több rendelés. Látod, ki a termelője, nem beazonosíthatatlan felirat egy ismertetőcímkén, hanem hús-vér lény, aki megbecsüli, hogy számíthat növekvő kis társaságunkra, mikor a bevételeit kalkulálja.
A szegény krumpli, amely útra kél, hogy jó messze megtisztítsák, csomagolják, felcímkézzék, hogy aztán kicsinosodva visszazötykölődjön oda, ahonnan indult, és végre megvegyék, rémesen abszurdan hangzik.
Az 50 km-es diéta viszont jól hangzik, és ha csak annyit elér, mint a maratonfutók híre egy átlagember életében, nevezetesen, hogy 42 km-t már nem hiszi, hogy lefut, de hetente kétszer hármat igen, már elindultunk jó irányba.
