A hír:
A német filmrendező, az Európai Filmakadémia elnöke az Európai Parlamentben beszélt terveiről. Wenders az utóbbi hónapban részt vett a német televízió kampányában, amely arra bátorította a gyermekeket molesztáló papok áldozatait, hogy álljanak elő eddig titkolt eseteikkel. A rendező a német kampányban azon dolgozott, hogy meggyőzze a 40–50 éveseket, ne rejtegessék a velük történteket. „Ha titokként őrzik, az erőszaktevő győz” – érvelt a rendező.
„Rengeteg levelet olvastam, és sok olyan emberrel találkoztam a kampány során, aki elmondta, mi történt vele. Egy film témájaként vettem fontolóra mindezeket” – mondta.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Már egy jó ideje ellepik a sajtót a katolikus papok szexuális visszaéléseivel teli hírek. Mindenkinek van véleménye – miért is ne lenne. Nekem is van, persze. Én is, akár Wenders, a pápa hibájának is tartom, hogy ez a nagyon nehéz és súlyos probléma (ami, ugye, már évszázadokra nyúlik vissza, és ma is biztosan akadnak áldozatok) nem a helyén van/lett kezelve. Azt az elgondolást is helyénvalónak vélem, hogy igen, készüljön film a megtörtént borzalmakról. Egy jó film ugyanis rátapinthat eleven pontokra, jól tálalva sokáig vitatéma lehet. Hatása elnyúlhat odáig, hogy megmozdul valami azokban is, akik eddig a hallgatás mellett tették le a voksukat. Mert van, akinek segít, ha beszél, és van, aki inkább mélyen magába rejti a dolgokat. Vagy – mert már annyi év eltelt, és úgy érzi, a maga idejében akár egy pszichológussal, akár egy baráttal már alaposan átrágta a dolgot – nem akarja újra forszírozni (és ezzel együtt ismét átélni, átszenvedni) az ügyet.
Akik eddig felfedték a mélyen elrejtetett titkukat, különböző indokokból tehették. Van, aki későn eszmélt, jó adag spéttel értette meg, hogy jóvátehetetlen dolog történt vele, és most, már megöregedve, szeretné saját maga előtt letisztázni a múltat.
Van, akit az hajt, hogy egy szörnyű szenzáció része lehet, így véve revánsot a szégyenért. Vannak, akik kiferdítve látják az egészet, gondoljunk azokra az esetre, mikor az úgynevezett áldozat meg nem történt vagy nem úgy megtörtént eseményeket nagyít fel, torzít el, utalok itt azokra a vallomásokra, amik arról szóltak, hogy egyszer az egyik pap megérintette a hátát, és ő abból érezte a szexuális zaklatás előszelét. Persze senkinek a megérzéseit nem akarom belemagyarázásnak minősíteni, én magam is hiszek a megérzésekben, sokszor irányítottak már, sokat köszönhetek nekik. De nem hiszem, hogy minden ártatlan mozdulat, emberi megnyilvánulás nyomán vad, erotikus bekebelezés várna ránk. Nem gondolom, hogy minden katolikus pap, aki – mondjuk – átölel egy síró kisfiút, pedofil vadállat lenne. (Persze a cölibátust, úgy, ahogy van, eltörölném, egyáltalán nem korszerű dolog. Kérdés, mikor volt az. Nem természetes, ha valaki ellene megy az ösztöneinek, az elfojtások, így vagy úgy, kicsapnak valahol – de erről is sokat értekeztek már, katolikus körökben is.) Értem, mi mozgatja Wenderst, és állítom, nagyon érdekes, megmozgató és megrázó filmet lehetne a témából keríteni. Nem feltétlenül neki – az idős mester korábbi munkáit nagyon szeretem, az újabbak – hát azok nem rengették meg a filmtörténetet. De az alapanyag adott, régi és új alkotók friss szemmel ránézhetnek, és remek matériává formálhatják. A téma kényes, alaposan körül kell járni, nem a friss döbbenettől megittasulva, és nem csupán egyetlen szemszögből megfigyelve. Valóban: beszéltetni kell az áldozatokat, és a vallomások mögé nézni. Meghallgatni a másik oldalt is – és itt újra az egyházi vezetők felelősségéhez jutunk. Lehet jó filmet készíteni erről, úgy vélem, kell is.
Gondoljunk a híres Magdaléna nővérekre, a zárdába zárt és meghurcolt három lány igaz történetét megörökítő mozira – gyönyörű alkotás, tabutörő, őszinte és kegyetlen. Valami hasonlót. És dokumentumfilmeket is kellene forgatni, hogy amit nem bír el a játékfilm behatárolt terjedelme és nézőbarát elvárásai, azokról is tudjunk, azokról is véleményt formálhassunk. Csak arra kell vigyázni, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy ne düh irányítsa a rendezőt, és az elsődleges cél ne az legyen, hogy nekimenjenek az egyháznak, mert az egyoldalú kép mindig torzít. És torz képet bámulva továbbra sem kapunk esélyt, hogy reálisan lássunk, és a szenvedőknek sem segítünk vele.
