Azt hiszem, sokak számára ismerős érzéssel kezdem az évzáró véleményt: azzal, ahogyan vége lett az évnek; mint a maratonfutás legvége. Hogy persze-persze, már alig érzem a lábam, sőt tulajdonképpen semmimet, de mindjárt átvethetem magam a célszalagon – ez ugye a karácsonyfa –, és onnan már minden jó. És ilyenkor fel sem lehet idézni, mi minden tagolta a hosszú kilométereket, hogy is volt ott középtájt, mim is fájt olyan nagyon, melyik ponton is volt olyan csodásan gyönyörű egyszerre minden – marad a homogén jóérzés – megvan, megcsináltuk! Így aztán elheverve a kanapén, lapozgatva az ajándék könyveket, minden oldalt egy-egy dúsabb bejgliszelettel lekísérve, miközben a most kapott zenék szólnak, és – tudom, hogy ultragiccses, bocsbocsbocs, de – pattog a fa a kandallóban, kint meg fehérlik a hó, szóval ebben az eufóriában nehéz felidézni, mi történt idén.
A magyarországi természeti katasztrófák persze bennem vannak, már csak azért is, mert sok helyen a közadakozások ellenére dühítően megoldatlan a kárt szenvedett családok alapvető napi élete, és vagy erről szólnak még ma is a híradások, vagy pont arról, hogy valamelyik cég odament, 2 hét alatt megcsinálta, felépítette a dolgozóival együtt és beköltözött pár család. Szóval erre, nemcsak én, bárki ebben az országban emlékszik.
Gondoltam, megnézem a hetilapok tömör összefoglalóit az év gazd-polit-közéleti eseményeiről, és belül ráérzek, melyik hír volt 2010 legmeghatározóbbika. De valahogy mégse ez az út, gondoltam.
Közelebb húztam a süteményestálat – abból baj nem lehet – és a laptopomat, és órákon át nézegettem az idei év képeit.
Ezek alapján a következőképp foglaltam össze az évet.
Akkor is jó év volt, ha sokan dolgoztak azon, hogy ne lehessen. Megváltozott például pár dolog a tévés munkámban, összefüggésben azzal a sok mindennel, ami amúgy is megváltozott és változik folyamatosan az országban. Mit látok a fotóimon? Soha még ennyi közös főzős vacsoránk nem volt a kollégáimmal, szakácskönyvbe való képeken örökítettük meg az alapanyagokat, az asztalt beterítve, magunkat mindig valami edény fölött tétovázva és alapvetően mindegyiken nevetünk.
Nagyon sokat utaztam. Volt benne nyári pihenős, intenzív szakmai út a világ legnagyobb kortárs művészeti vásárára, egy másik izgalmas munkaút, ahol egy város prezentált újságíróknak arról, hogyan változtatja át magát kulturális-kulináris-élő hellyé az addigi pusztán vallási-történeti arculatából. Voltam Mexikóban és láttam Frida Kahlo házát, kertjét, ágyát, napfényes verandáját harminc fokban, pár hete pedig másfél órát álltam fagyban-hóban sorban, hogy Bécsben is megnézzem a festményeit, amelyek magángyűjteményekből érkeztek a világ több pontjáról. Prágában egy nagy nemzetközi kiállítást láttam arról, manapság hol a tabu, a dekadencia, a szex, a bűn és a vallás a művészetben. Utána a város sörözőiben meg elámultam azon, mennyire büszke, önazonos nép ez a cseh, mennyire jól élnek a saját hagyományaikban, szokásaikban, tempójukban, hogy mintha sokkal kevesebb megfelelési kényszer lenne bennük. Fagyban például felöltöztek rendesen és láthatóan nem azon paráztak, hogy na ez így nem olyan, mint a divatlapokban. A kocsmák mélyén nagy beszélgetések zajlanak, olyan ruhák, frizurák és tempó!!!, amilyenre a gyerekkoromból emlékszem. Lehet fogadkozni, hogy igen, jövőre próbáljuk meg lassabban. Voltunk két külföldön élő barátunk esküvőjén, csodás volt belelátni, hogyan néz ki a nagy nap andalúz, illetve perzsa módon. Az utazás meg ugye mindig lehetőség, hogy ne csak helyiekkel, hanem magaddal is találkozz, szóval ezek nagy élmények voltak egytől-egyig.
Nézve a fotókat, idén mintha több idő telt volna a családdal, otthoni teendőkkel, piacra járással, vendégségek szervezésével és azokba járkálással.
Azt, hogy nehéz idők vannak, válság van, kevés a pénz, ahol nagyon kéne, idén is állandóan hallhattuk. Így is volt, ezért soha még annyi jótékonysági aukción nem dolgoztam, mint idén, és rengeteg ilyen tervre mondtam nemet, ha úgy tűnt, valaki csak rákapaszkodna a másokkal esett tragédiákra és magát építgetné rajta. Na de a jók nagyon jól sikerültek. Hajléktalan szülők gyerekeinek fenntartott óvodának szedtünk össze sok pénzt és még több ételt, a Bátor Tábor tavaszi árverésén rekordbevétel volt, először szerveztünk fotóárverést a Fotómúzeum javára, nem várt sikerrel, és amikor a tévében többórás élő adásban adakoztak az árvízkárosultak javára és kisnyugdíjas nénik adták oda félretett pár száz forintjukat, nagyvállalkozók pedig több milliót – szóval ezekben a pillanatokban nehéz volt nem lesírni a szemfestéket.
Szokásos írós-tévés-interjús munkáim mellett idén végigfutott az éven annak kitalálása, hogy lehet egy kortárs művészeti vásárt izgalmas programmá alakítani, hogy minél több ember érezze, nem is gondolta volna, hogy a művészet ennyi öröm forrása. Jó volt megélni, hogy a Budapest Art Fair végül ilyen lett, és hogy még művészeti sütiket is kitaláltunk egy pompás ízlésű cukrásszal, na az volt csak a bónusz.
Szóval nekem az év arról szólt, hogy ha akar, lehet jól az ember, még nehéz időkben is, hogy sokkal többünk van, mint hinnénk, és nem kell mindig többet akarni, hanem átélni a meglevőt, hogy mindig tudunk segíteni, és ha valamivel rendesen foglalkozunk, annak lesz eredménye.
Ezért a három szó 2010-ről: a gátszakadás, a szigetek és az elvehetetlen.
