– Amikor megbeszéltük az interjút és a fotózást, azt mondtad, csak ne akarjunk belőled mást csinálni, mint aki vagy.
– Nehezen viselem a skatulyákat. Egyszer egy tévéfelvételen, amikor rajtam volt egy csizma – talán épp ez, ami most is –, neccharisnya, rövidnadrág, farmermellény, odajött hozzám valaki, és azt mondta: te már anya vagy, nem kéne így öltöznöd. De ha én ilyen vagyok?! Mi ezzel a baj? Műmell lehet? Felfújt száj lehet? Nézd meg, itt, oldalt, fel van nyírva a hajam. Nemrég egy fotózáson szörnyülködtek, hogy jaj, ez nem látszódhat. Ez is hozzám tartozik, és ha felteszem a napszemüveget a fejemre, akkor bizony látszik.
– Ez tényleg elég merész. Olyan… rockeres.
– Ez az! Mert ilyen is vagyok, imádok rockkoncertekre járni.
– A színpadon meg tudod mutatni ezt az énedet is?
– A musicalekben nem nagyon, az más műfaj, de ott a Show Must Go On, a Queen-musical, amiben a keményebb számokat is éneklem. A Killer Queent, a Play the Game-et. Vagy az Another One Bites the Dustot. Kértem a rendezőt, hogy ne tegyem mögém táncosokat. Nem is tett, és én végre boldogan szétszedhetem magam.
– Azt olvastam, hogy készülsz egy lemezre.
– Száz éve készülök egy lemezre, de nem egyszerű. Sok minden kell hozzá. Elsősorban egy jó menedzser, aki segít. Talán most…
– Nekem elég gyakorlatiasnak tűnsz.
– Az is vagyok, csak könnyen szétfolyok. Minden munkában azt nézem először: jól érzem-e majd magam benne. És ha nem, akkor halogatok. Mindig megteszem, amit kell, csak közben napok telnek el. Vagy hetek. Hónapok. Néha évek… Az életemben mindig jött valami, ami miatt új helyzet állt elő szakmailag is. A főiskola után kimentem két és fél évre külföldi színházakhoz. Nem bántam meg. Különben még ma is azon tipródnék, vajon nem az apukám miatt foglalkoztatnak-e… Ott megbizonyosodtam az énektudásom mértékéről. Hazajőve elindult a pályám, aztán férjhez mentem, és megszületett Rozi. Jött a válás, vissza kellett kapaszkodnom minden értelemben. És van még valami. Mindig sokféle dolgot csinálok egyszerre. Zenében is, másban is. Festek, írok, valahogy nem tudok, nem is akarok egy dologra koncentrálni.
– Műsorvezető is voltál, vagy inkább kérdező az ATV-n egy női műsorban. Szerintem jó voltál benne.
– Szerettem azt a műsort, pedig bizonyos emberektől inkább nem kérdeztem meg, amit szívem szerint kérdeztem volna. A neveltetésem miatt… Amit biztosan elmondhatok magamról, az az, hogy nem szoktam álarcok mögé bújni.
– Tele vagy energiával, most is egyfolytában izegsz-mozogsz. Mennyire vagy képes ezeket az energiákat „beforgatni” az anyaságba?
– A hancúrozás, a séta, az nagyon megy. A tevékenység. Ha együtt sütünk, főzünk. De már a pónizás nem az én világom. Tudod, az a bizonyos én kicsi pónim.
– Rozi azt szeretné, hogy pónizz vele?
– Igen, és néha pónizom is, csak nem olyan lelkesen. De már iskolás, úgyhogy már sok minden más foglalkoztatja. El is fárad rendesen, mire hazaér.
– Van valami, ami lelassít, elsimít?
– Az olvasás. Örökké hiányérzetem van, hogy többet, még többet. És szinte mindent. Mondjuk, ponyvákat és háborús könyveket nem. De imádom például az önéletrajzokat. Celine Dionét tátott szájjal olvastam. Elképesztően fegyelmezett ember, koncertek előtt akár napokig nem beszél. Nem vagyok én sem fegyelmezetlen, nagyon is pontos vagyok például, de ilyesmire képtelen volnék.
– Pedig a szüleid évtizedek óta elképesztő fegyelemmel járnak fellépni. A műsor, a haj, ruha, nyakkendő, minden rendben.
– Amit kellett, azt hiszem, megtanultam tőlük, de az nem az én utam. Anyukám például lírai alkat, és a családban az a fajta nőkép volt az ideál. Apám mindig azt mondta, hogy egy nő legyen csendes és szerény. Hosszú harc volt, hogy fogadják el: én más vagyok. Sokáig lavíroztam is az elvárt és a saját énem között. Azt hiszem, ezt sok nő, de sok férfi is megteszi. Aztán összeszedtem magam. Akkor lett rövid a hajam, és akkor jött a felnyírás. Azóta szabad embernek érzem magam. Érdekes, hogy ilyen egyszerű dolog, mint a frizura is kifejezheti, hogy ki vagyok. Hogy gyűlöltem a hosszú hajat!
– Akkor az édesanyád példája, aki a pályát egyértelműen az anyaság mögé helyezte, nem volt számodra követhető?
– Azt nem gondoltam, hogy mindig otthon leszek, de azt sem, hogy ennyit fogok majd dolgozni. Nem így terveztem, de az élet átírta a terveket.
– Elég sokat írtak erről a válásról akkoriban.
– Méghozzá össze-vissza mindent. Ezt ma már nem hagynám. Borzalmas volt, de talpra álltam. Az erős életösztönt az apukámtól örököltem, azt hiszem. Az a része még mindig nehéz, hogy néha, ha nagyon fáradt vagyok, arra gondolok: jó volna kevesebbet dolgozni, csak azt elénekelni, amit nagyon szeretek… Kevesen látják, hogy akkor is hatkor kelek, ha éjjel kettőre értem haza egy fellépésről. Mert a gyereket iskolába kell vinni, és bár sok segítségem van, nem akarom mindig másra hagyni. És azt sem tudják sokan, hogy egy premier előtt napokig nem alszom, a párom kanalanként diktálja belém az ételt.
– A párod zenész, ugye?
– Zenész és hangosítással is foglalkozik. Kemény lelki munka egy válás után, hogy az ember még egyszer bízni tudjon. Ő mindenben mellettem van, jön velem, ha kell, figyel a gyerekre, otthon is megcsinál mindent.
– Van elképzelésed, terved, akár vágyad, hogy mit szeretnél tenni, elérni a pályán? Önálló koncerteket adni?…
– Tudom, hogy mit, csak a hogyan kérdéses még. Igen, önálló koncerteket szeretnék. Olyat, ami teljesen én vagyok végre, nemcsak a New York, New York vagy a Kabaré, amiket persze szeretek. Lehet még jazz és rock, legyen ez, legyen az. A színház gyönyörű és csodálatos. De azt hiszem, én szólista típus vagyok.
A cikk nyomtatásban a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
Az e heti lap tartalmából:
- Gyerekek az éjszakában – A diszkótragédia után
- Párok túl a válságon – Kezdjük újra együtt
- 4 önkéntes munkás a sok százezerből
- Koós Réka: „Azt mondták, legyek csendes és szerény, de nem lettem”
- Óvatosan a főnökkel – Mit tehetünk a munkahelyi békéért?
- Az írisz elárulja, mennyi az energiám
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
