 Olvass tovább! Hazánkban minden harmadik napon inzultálnak egy orvost |
A hír: Egyre több fiatal orvos dönt a lelépés mellett.
2010-ben több mint 1100 orvos kért okleveleiről hatósági igazolást azért, hogy külföldön vállalhasson munkát – ez kb. duplája a korábbi évek átlagának. Ráadásul az orvosokon felül más egészségügyi dolgozók is hasonló céllal kérték a dokumentumokat, fogorvosok, gyógyszerészek, ápolók és más ágazati dolgozók, összesen csaknem hétszázan. Általában a fiatal orvosok döntenek a külföldi munkavállalás mellett, az emiatt igazolást kérők zöme még nincs 30 éves.
Különvélemény Winkler Nórától 
Azt hiszem, ezek a típusú hírek szoktak no-comment rovatokban lemenni. Zártak és kerekek, az olvasó csak nézi, nézi és érti. Minden eleme érthető és logikus. Mindenki arra törekszik, hogy normálisan élhessen, szeresse a munkáját, és átélhesse, hogy abban hasznos és hatékony. Ha ezt átmenetileg nem adja meg az élet, gyorsan megtanuljuk, hogy lehet az ilyen lukakat túlélni, lefedni, rövid távon stratégiát kidolgozni. De hosszú távon senki se akar arra berendezkedni, hogy amiben hisz, az végrehajthatatlan, hogy folyton pluszenergiákat kell mozgósítani, hogy a dolgok normál mederben menjenek. Időnként igen, és ezeknek a heroikus szakaszoknak meg is van az eufóriája, hogy az ember olyan teljesítményre képes, amit nem gondolt volna.
De ezek nem lehetnek mindennapi események, mert azt képtelenség bírni. Nincs sok orvos ismerősöm, de körülbelül kitalálható, mikről szoktak beszámolni, ha a munkahelyükről mesélnek. Ha valaki még nincs harminc, nagyon jó esélyei vannak, hogy úgy kezdjen új életet máshol, hogy abba bele is tud illeszkedni. És mik is lennének az ellenérvek? Miért ne indulna el bárki, ha az a távlat pont azt ígéri, hogy nem kell állandóan heroikus erőfeszítéseket tenned. Adottak az alapok, normális, emberi életre alkalmas tempóban dolgozhatsz, lesznek eszközök, kollégák, gyógyszerek, műtők, minden, ami ahhoz kell, hogy csináld, amit évekig tanultál.
Egész családom járt ahhoz az orvoshoz, aki pár éve, felpakolva gyerekeit és feleségét, bőven ötven felett, élt a lehetőséggel és elvállalt egy németországi munkát. Nagyon bizalmas viszonyban voltunk, oda-vissza ismert minket. Fájt persze, és kicsit cserbenhagyásos volt, de ésszerűen semmit se tudtam mondani.
Álltam volna ott krokodilkönnyekkel, hogy most akkor ezek után kihez forduljak? Egyrészt megmondta, másrészt azt is, hogy háromszor ennyit fog keresni, napi 12 helyett 8 órában, és szeretné is, ha az élete következő szakaszában nyugodtabban mennének a napok, többet lehetne a családdal, és ha gyógyít, lenne mindig mivel. Más szakmákat is hozhatnék példának, mert a máshol szerencsét próbálásban a körülmények, a tervezhető fejlődés, a befektetett munka/kényelmes élet jó arányai tűnnek a legvonzóbbnak. Nálunk szinte normálisnak számít ez a teljesen kizsigerelt állapot, hogy valamiből rendszeresen kevesebb van, mint ami civilizáltan lenne elég. Eszközből, térből, nyugalomból, rendből – gondoljuk végig, mennyi napi stressz forrása ez. Ami amúgy fel se tűnik, mert mindenki szocializálódik valamibe, tehát az adott körülményeket tekinti természetesnek és azok között alakítja ki az életét. De ha rálát arra, hogy ennél van könnyebb út, és képes azt is kibírni, amiben az nehezebb, mért ne próbálná meg?
