Régi parasztház Bercel peremén. A Dancs szülők a kapuban várnak. Fáradt, szomorú arcok. Kerüljünk beljebb, mondja az asszony, de ne nézzünk szét, ez csak ideiglenes megoldás. Tavasszal végre átköltöznek a saját felújított házukba, addig kihúzzák itt, az anyósánál. A szoba, ahova a tornácon át bevezet, frissen takarítva, a sarokban tévé, az íróasztalon egy laptop áll kinyitva. A képernyővédőn Ádámka kapucnis, nevetős képe. Előtte gyertya ég…
– Csak akkor oltom el, ha kimegyünk a házból – sóhajt fel Tünde, és kilép a konyhába.
„Egyetlen autó nem ment el addig!”
Egyedül maradok Istvánnal. Mit lehet ilyenkor kérdezni? Szerencsére kis idő múltán magától kezd el beszélni…
– Szombat volt… Ledolgozós. Én reggel jöttem haza a munkából, karbantartó vagyok a gyárban. Huszonnégyórázom, aztán két nap szabad… A feleségem délutánra ment dolgozni. Gondoltam, elmegyünk a gyerekkel a haveromhoz. Roland – a nagyfiam, most múlt tizenhat éves – úgyis ott volt már segíteni. Fél három lehetett… A Tabán utcán kaptattunk felfelé, amikor Ádám meglátta az óvodás társait a lejtőn szánkózni, és azt kérte, hadd menjen ő is! – A férfi hangja elcsuklik, kezébe temeti az arcát… – Jó húsz percig figyeltem őket a lejtő aljáról. Egyetlen autó nem ment el addig. Egyetlenegy se! – üt az öklével a térdére elkeseredetten. – Hiszen az egy kis mellékutca!… Ácsorogtam még egy darabig a hidegben, aztán beugrottam a haveromékhoz két házzal odébb, hogy felmelegedjek. Az volt a baj…
– Ha ott marad, nem történik meg a tragédia? – kérdezem óvatosan.
– Nem tudom – rázza meg a fejét. – Nem – szögezi le azután, mintha csak saját magának bizonygatná. – Talán engem is elütöttek volna. Nincs járda. Egyébként is nagyon gyorsan hajtott az a dzsip. Nyolc méteren tolta maga előtt a szánkót. El tudja azt képzelni? Egy négykerék-meghajtású kocsi! Hiszen az rögtön lefékez.
– Kicsúszott a szánkó az útra? – vetem közbe.
– Nem. Ez csak a hírekben volt így. A gyerekek látták, hogy nem csúszott ki. Az aszfalton már egyébként is elolvadt a hó, nem is tudott volna. Azóta vagy huszonötször lecsúsztam ott, hogy megnézzem, és egyetlenegyszer sem futott ki velem a szánkó, pedig én nyolcvan kiló vagyok. Az árokban mindig megakadt. Még mondtam is Ádinak, hogy rakja föl a lábát elöl a vasra, nehogy megüsse magát, mikor leérkeznek!
– Én is sokszor lecsúsztam ott Rolcsival, amikor hat-hét éves volt, és soha nem csúsztunk ki – nyugtatgatja felindult férjét Tünde.
– Csak úgy történhetett, hogy a dzsip kihajtott a rézsűre – magyarázkodik tovább a férfi. – Biztos, hogy így volt, láttam a sofőrön, amikor kiszállt, hogy részeg. Hat dzsip állt egymás mögött, és az összes vadász, aki kiszállt belőlük, be volt szívva. Rájuk ordítottam, hogy mi a k… anyátokat csináltatok! Erre majdnem nekem estek, hogy ne ordítsak, mert lelőnek. Még nekik állt följebb!
– Látta, amikor elgázolták a szánkót?
– Nem, de egy perc múlva ott teremtem. Még meg se ittam a kávémat, amikor befutott valaki értem… Ott feküdtek a gyerekek az úton vérbe fagyva. Állítólag Ádám süsüje (kapucnija) beakadt a dzsip vadrácsába, az autó annál fogva rántotta a szánkót a kerekek elé. Óriási ütést kaptak a fejükre… A lánynak négy helyen tört be a koponyája. Ádi meg… egészen fekete volt, nem kapott levegőt. Rémülten vittük őket az orvosi ügyeletre.
„Senki nem akart rábeszélni a szervadományozásra!”
Ádám édesanyját a nagyfia hívta fel. Tíz perce állhatott a szalagnál, rémülten szaladt ki a gyárból, autóval vitték az ügyeletre. A helyi mentőállomásról a kocsik hétvégén nem szállhattak ki, ezért Rétságról és Budapestről hívtak mentőt a gyerekekhez. Másfél óra is eltelt, mire megérkeztek, és elrepítették Ádámot a Heim Pál Gyermekkórházba. A kisfiút azonnal megműtötték, de az orvosok nem sok reményt fűztek az operáció sikeréhez. A szülők bénultan várták a folyosón, mi fog történni.
– Lassan, kíméletesen készítettek fel bennünket Ádi halálára – emlékszik vissza a tragédiára száraz szemmel Tünde. – Az osztályvezető főorvos, dr. Kiss Gabriella végtelenül kedves volt velünk. Szomorúan mondta, hogy ha a kisfiam magához is tér, valószínűleg soha többé nem fog rám mosolyogni, és átölelni… Nem sok mindenre emlékszem abból a három napból. Csak arra, hogy ott ülök Ádi ágya mellett, és fogom a kis kezét… Akkor fordult meg először a fejemben, hogy a szerveit felajánljuk a transzplantációra váró gyerekeknek. Láttunk már ilyet a tévében. Később az orvosok is rákérdeztek, de nem beszéltek rá bennünket, hagytak időt, hogy végiggondoljuk.
– Úgy tudom, a cigányok szokásai ezt tiltják.
– Igen. A férjemet többen fel is hívták: „Fiatalember, ne engedje felboncolni a fiát!” De én nem ilyen környezetben nőttem fel. Igaz, hogy nevelőszülőknél, de ilyesmiről nem hallottam. Arra gondoltam, mi lenne, ha a mi kisfiunk várna kétségbeesetten donorra. Legalább annak a másik gyereknek teljesüljenek az álmai!
Dancsék a kórházban kaptak egy fényképet a szívátültetésre váró Illés Mátéról. A két gyerek fotója most ott áll a gyertya mellett a falhoz támasztva. Megdöbbentő a hasonlóság közöttük! Igen, ő is látja, mondja Tünde, az is egy szép gyerek. De a hangja fásultan cseng. Halvány ír ez az ő hatalmas fájdalmára.
Megnyugodnánk, ha igazságot szolgáltatnának nekünk!
Sokáig hallgatunk. István Ádi nevetős képére mered, és váratlanul elmosolyodik. Ha tudnám, milyen élénk gyerek volt a fia! Nem is adták még ősszel iskolába, nehogy baj legyen vele. Amúgy éles eszű volt, csak hát eleven. Karácsonyra Play Stationt szeretett volna. Mindketten túlóráztak, hogy megvehessék neki. Meg az új overallt, hogy meg ne fázzon a hóban…
– Emlékszel, Tünde? Ádi mindig azt mondta, ha megnő, orvos akar lenni – emlékezik fájón az apa. – Egyszer megkérdezte tőlem, mennyi idős leszek ötven év múlva? Á, addigra én már nem élek, feleltem neki. Dehogynem, rázta meg a fejét. Nem halhatsz meg, mert én meggyógyítalak.
– Nekem is mindig azt mondta, hogy nem halhatok meg – csatlakozik a férjéhez szipogva Tünde –, mert akkor ő kivel fog aludni? Esténként magához szorította a maciját, átfogta a nyakamat, mindig úgy aludtunk el. A baleset óta nem merek bemenni abba a szobába…
A szülők máig nem hiszik el, hogy ez történt velük. István időnként leteszi a fejét az asztalra, és azt várja, hogy mire felemeli, a rémálom elillan. Nem tudnak megbékélni. Különösen az bántja őket, hogy nem szolgáltatnak nekik igazságot. A sofőr állítólag elszelelt a helyszínről, mire a rendőrség másfél óra múlva kiszállt. Pedig István ezer közül is felismerné azt a férfit! De nem hallgatják ki. Dancsék azt is csak a tévéből tudják, hogy a szülők felelősségét vizsgálják. Őket azóta se hívta fel senki. Csak ez a süket csönd… Várnak.
„Vigyázzatok a műszívemre!”
Január 8-án érdeklődtünk a szívátültetésen átesett kisfiú, Illés Máté állapotáról az Országos Kardiológiai Intézetben. Aznap délelőtt engedték haza. Az orvosok szerint az állapota stabil, az utolsó vizsgálatok nem mutattak kilökődésre utaló jeleket. Bár még két éven keresztül rendszeresen vissza kell járnia kontrollra, minden reménye megvan arra, hogy szervezete befogadja az idegen szívet. Máté 264 napot élt műszívvel, ami önmagában is rekordnak számít, és ezalatt semmiféle fertőzést nem kapott el. Állítólag, mielőtt megműtötték, ezt mondta a nővéreknek: „Vigyázzatok a műszívemre!” A kisfiú életkedve a kezelés alatt mindvégig töretlen volt, és jókedvűen hagyta el édesanyjával a kórházat. (Máté történetéről bővebben a következő lapszámban olvashatnak.) |
A cikk nyomtatásban a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
Az e heti lap tartalmából:
- „Itthon vagyok az unióban” – az EU-nak dolgozó „háttéremberek”
- Utánajártunk – Nehezebb lesz bejutni a felsőoktatásba
- Müller Péter: Az élet igazságtalan?
- A hét kérdése – Mennyivel drágul az ennivalónk tavasszal?
- Lélek – Szeretem vagy gyűlölöm?
- Stresszoldó és gyógyító gyakorlatok a hétköznapokra
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!