Sokáig azt gondoltam, aki manapság jószántából a világ veszélyes tájaira indul, azt csakis a kalandvágy és az adrenalinfüggőség hajthatja. Aztán végighallgattam négy nő történetét, és beláttam: tévedtem. Ők ugyanis a kockázatok közepette sem a veszélyt keresik, éppen ellenkezőleg. Azért dolgoznak, hogy ne folyjon több vér, és ne pusztuljon el értelmetlenül sem ember, sem más élőlény. De hogyan tudják összeegyeztetni a gyereknevelést vagy a párkapcsolatot az elhivatottságukkal, amikor heteket töltenek távol az otthonuktól és a szeretteiktől? Vagy hogyan viselik mindazt a nyomorúságot, esélytelenséget, veszélyt, amely még a férfiakat is komolyan próbára teszi? Tapasztalataik szerint hazatérve minden átértékelődik.
„Állandó a vágy, hogy intenzíven éljek”
Dóka Ágnes, szóvivő és a CEU közgazdaság-tudomány mester szakos hallgatója
Hogyan viselkedj, ha elrabolnak? Mit tegyél, ha taposóaknás területre érsz? Ilyen és ehhez hasonló ismeretekre tett szert az eredetileg PR-szakemberként dolgozó Dóka Ágnes azon a háromhetes konfliktuskezelő tanfolyamon Pisában, ahol a békefenntartó és humanitárius missziók civil résztvevőit képzik ki, és amely elindította új pályáján. Azóta több mint tíz országban felügyelte a demokratikus választások lebonyolítását az Európai Unió választási megfigyelési misszióinak tagjaként, csupa kevéssé békés országban. Legutóbb az afgán, majd az etiópiai választási misszió sajtófőnöke volt.
„Elsőként a 2004-es afganisztáni elnökválasztás előkészítésében vettem részt mint ENSZ-tréner, fél éven át – mesél a kezdetekről Ágnes. – Ez volt életem legnehezebb missziója. Ráadásul egyedül neveltem a lányomat, és folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért az akkor 11 éves gyerekemet hátrahagyva »váltom meg« a világot. Ezért egy évre visszamentem PR-munkát végezni, de éreztem, hogy nem ez lesz a jövőm. Legközelebb már rövid távra pályáztam az EU missziójához, így kerültem Libériába. Ahol a több évtizednyi polgárháború után, iszonyatos nyomorban, mégis profin megszervezett legelső választásokat figyeltem meg. Úgy éreztem, bármibe kerül, nekem ezzel kell foglalkoznom. Számomra a legjobb munka a választási tapasztalat és a kommunikáció ötvözése, amiért keményen megdolgoztam az elmúlt hat évben. Hallatlanul izgalmas új országokat megismerni, egy nemzetközi misszió kommunikációjáért felelni pedig óriási kihívás.”
Ági szerint a munkája legnehezebb része a teljes kiszámíthatatlanság, hiszen nem tudni, melyik pályázata ér célba. És persze gyereket nevelni is bonyolult az interneten keresztül, ha az ember a világ végén csücsül a dzsungelben. A lánya azonban kezdettől fogva bátorította, biztató hangú plakátokat gyártott neki, és „Isten hozott, világmegváltó!” feliratú táblával várta a repülőtéren. Hasonló szerencséje van végre megtalált párjával, aki szintén büszke rá. Elismerésre és támogatásra szüksége is van, hiszen nagyon gyakran mindennapos veszélyben dolgozik.
„Hál’ istennek még sosem raboltak el, nem lőttek rám, de a veszélyes zónákban fegyveres őrök vigyáznak ránk. Ugandában például komoly fegyveres konvoj kísérgetett, hogy megvédjenek a rablóbandáktól, akik aknavetőkkel terelgetik a falubeliek marháit meg feleségeit, és előbb lőnek, csak aztán kérdeznek.” Minden misszió előtt külön biztonsági kiképzést kapnak, és Ági szerint bár néha megfordult már a fejében, hogy bármikor rálőhetnek, nem lehet folyamatos aggodalomban élni, mert akkor nem tudnának dolgozni. A stressz csak később jön ki: amikor az ember hazajön, és próbál visszailleszkedni a „normál” életbe, akkor döbben rá igazán, milyen veszélyben volt.
„Ezek a felfokozott szituációk extrém lelki élményt jelentenek, amelyhez nagyon hozzá lehet szokni. Állandó bennem a vágy, hogy intenzíven éljek, ha nincs olyasmi, amiben feloldódhatok, türelmetlenné válok. Az idén nagyon szeretnék visszamenni Libériába, ismét választások lesznek, ott kezdődött igazán a történetem. Akkor lehet megélni az igazi mélységeket, ha látom, mások milyen körülmények között élnek, ott tudok magamba szállni, és akkor tudom igazán átértékelni, amim van. Libériában például egy gyerek iskolai egyenruhája öt dollárba kerül, Európában meg átszámítva öt dollár egy korsó sör. Pedig a gyerekek, főleg az árvák, nagyon szeretnének iskolába menni, így a piacon árulják az összehordott kis apróságaikat, hogy összegürizzék egy egyenruha árát.”
„Jó érzés, hogy szükség van rám”
Dr. Jakkel Anna orvos, az Afrikai–Magyar Egyesület önkéntese
Néha évtizedekbe telik, amíg az álmok valóra válnak. Dr. Jakkel Anna, kecskeméti háziorvos egész életében arra vágyott, hogy távoli tájakra utazhasson, de a munka-család-gyereknevelés háromszögében erre sokáig nem nyílt lehetősége. Aztán felnőttek a gyerekek, és a doktornő 2010 februárjában azon kapta magát, hogy ott ül Kongóban egy mangófa árnyékában, és két kolléganőjével naponta 150–180 beteget látnak el. Három hónappal később pedig újra útnak indult, ezúttal Maliba.
„Amikor láttam az újságban a hírt az Afrikai–Magyar Egyesület missziójáról, a hazatért orvosokról, az volt az első gondolatom, de jó nekik – emlékszik vissza a doktornő. – Átvillant az agyamon, hogy mennyi álmot temetünk el. Fiatal lányként olvastam az összes Széchenyi Zsigmond-könyvet, az Afrika-utazók beszámolóit, de kilátásom sem volt arra, hogy eljuthassak ilyen helyekre. Aztán az újsághír nyomán felvettem a kapcsolatot az egyesülettel, és amikor a negyedik delegáció jött haza, beültem az autóba, és kimentem eléjük a repülőtérre. Miután beszéltem velük, mondtam a koordinátornak: a következő csapatban ott akarok lenni. Így lettem a kongói misszió tagja.”
A három magyar orvosnő Kongóban az Uganda–Ruanda–Kongó-határnál egy menekülttáborban látott munkához. Indiai ENSZ-békefenntartók védelme alatt álltak, ők szabták meg a játékszabályokat, mert arrafelé a mai napig a fegyver az úr. Igyekeztek elsősorban a gyerekeket ellátni, a misszió szlogenje is az volt: a háború gyermekei. „A menekülttábori gyerekek még jobb helyzetben vannak, mint a faluban lakók, ők legalább iskolába járnak, egyébként nincs ingyenes oktatás. Az egészségügyi ellátásért is fizetni kell. Kaptunk három asztalt, székeket, és a menekülttábor iskolájában, az egyik osztályban berendeztük a rendelőt, pénteken és szombaton dolgozhattunk. A hét többi napján csillagtúraszerűen olyan kis falvakat kerestünk fel, ahol még soha nem járt orvos. Víz, villany arrafelé nincs, de megoldottuk, ahogy tudtuk – az ember mindenhez képes alkalmazkodni. Délután 4-ig rendeltünk, mert este 6-ra besötétedett, addigra a szállásunkon kellett lennünk. A kimaradt betegek tudták, hogy visszamegyünk, másnap ott vártak bennünket. Ám mivel biztonsági okokból a miénk volt az utolsó misszió, lehet, hogy most megint évekig kell várniuk, amíg valaki újra megpróbál segíteni rajtuk. ”
Az orvosok olyan fertőző betegségekkel találkoztak odakint, amelyekről korábban csak a tankönyvekben olvastak. Számtalan bajt a borzasztó higiénés körülmények okoznak, Kongóban például az emberek 90 százalékának nincs cipője, és hiába kötözik be a nyílt sebeiket, ha mezítláb mennek tovább. Nincs társadalombiztosítás, ha valaki megbetegszik, abba belerokkan az egész család. A misszió tagjai Kongóba a saját orvosi műszereiken túl fertőtlenítőszereket vittek magukkal, a gyógyszereket helyben vásárolták meg. Maliban pedig, ahol egy bamakói árvaházat és három rendelőt láttak el, egy kisbusz szállította előttük az adományokat: bébiételeket, tápszereket, rendelői felszereléseket, gyógyszereket.
„Ez önkéntes munka, nekem helyettest kellett keresnem, és fizetés nélküli szabadságot is kivettem, hogy kiutazhassak, de egy új élet kapuja nyílt ki előttem. Feltöltött a sok szeretet, amit kaptunk. Emellett megtanultam jobban megbecsülni azt a jót, ami itthon van. Türelmesebb lettem, nem esem kétségbe, ha felbontják a városban az utat, mert eszembe jut, hogy másutt a világban még rendes út, víz, villany sincs. Jövőre szeretnék megint visszamenni, mert rengeteg még a munka Afrikában, és jó érzés, hogy szükség van rám.”
„Ki lennék, ha másutt születtem volna?”
Zalán Eszter, a Népszabadság külpolitikai újságírója
Nem keresi a veszélyt, de az éles helyzetek elől sem menekül el. Nemrég jött haza Afganisztánból, ahol egy hónapot töltött. Zalán Eszter újságíró azt tartja a legfőbb feladatának, hogy a Közel-Kelet hétköznapi arcát mutassa meg. Hiszen, mint mondja, a terroristák csak egy kisebbség, a többiek ugyanolyanok, mint mi vagyunk: szépségszalonba járnak, indie-rockot hallgatnak, esténként leheverednek a tévé elé.
„A CNN-en nőttem fel, végignéztem az iraki, a boszniai háborút, és mivel a külpolitika meg az írás mindig érdekelt, a jogi karon szerzett politológiai diplomámmal beiratkoztam a MÚOSZ újságíró-iskolájába – emlékszik vissza a kezdetekre Eszter. – Onnan a Népszabadsághoz kerültem szakmai gyakorlatra, ahol éppen senki nem foglalkozott a Közel-Kelettel, engem viszont régóta vonzottak a keleti kultúrák. Az is izgatott, meg tudom-e állni a helyemet egy idegen világban. Aztán ahogy elkezdtem utazni, kiderült, hogy az emberek ott sem mások. Külföldön járva megpróbálom beleélni magam az ottaniak helyébe: vajon ha ott születtem volna, akkor milyen lennék? Kik azok, akik nagyjából olyan sorsúak, mint én, és hogyan próbálnak élni?”
Esztert a munkája csupa kockázatos helyre viszi: járt már Iránban, Libanonban, Szíriában, számtalanszor Izraelben és a palesztin területeken, Afganisztánban pedig hosszabb időre négyszer – a legutóbbi utazását saját zsebből, a 2008-ban nyert Prima Primissima Junior-díjból fedezte. Az is mozgatja, hogy a sajtóban eléggé egyoldalú képet látunk az iszlám világról, hiszen az újságíróknak nincsen lehetőségük hónapokat a helyszínen tölteni. Ő pontosan ezeknek a sztereotípiáknak próbál meg ellene menni, ezért keresi meg Kabulban az indie-rock bandát, Gázában a rapzenekart, Iránban fiatal grafittiművészeket. Az adrenalinfüggő „war junkie-kkal” ellentétben, akiknek a vészhelyzet drog, tudatosan kerüli a veszélyt.
„Szerencsére golyó elől még nem kellett elugranom, mert eddig egyetlen igazán kockázatos helyzetet éltem át az elmúlt hat év során. 2006-ban, amikor kitört a libanoni háború, Izraelben jártunk a fotós kollégámmal, és felmentünk a libanoni határhoz. A Hezbollah akkor már nagyban lőtte rakétákkal az izraeli területeket. Ott ültünk a szálloda erkélyén, és egyszer csak röpködni kezdtek a fejünk fölött a rakéták, bele a tengerbe és a városra. Akkor fogtuk a jegyzetfüzetünket meg a fényképezőgépünket, és rohantunk le megnézni, milyen károkat okoztak. Annak viszont inkább csak az előnyét érzem, hogy nőként dolgozom ezeken a vidékeken, mert a muszlim férfiak általában elfogadnak, ráadásul nőként bejutok olyan helyekre, mondjuk egy afgán szépségszalonba, ahová idegen férfi be nem teheti a lábát. Általában kendővel a fejemen, bő, combközépig érő, az alakomat eltakaró ingekben közlekedem. Azért Afganisztánban vásároltam egy burkát is, és tavaly egy veszélyesebb útszakaszon a tolmácsom javaslatára fel is vettem. Felszabadító élmény volt, mert engem rendszeresen megbámulnak, mobiltelefonnal lefotóznak, a burka alatt viszont rám sem néztek, így bátran szemügyre vehettem mindenkit, amit egyébként szintén nem tehetek meg.”
Eszternek szerencséje van, mert a párja, akivel Afganisztánban találkozott, hasonló életmódot él, a szülei pedig, bár nagyon féltik, tiszteletben tartják a választását. Ő pedig igyekszik megteremteni az egyensúlyt az itthoni élete és a munkája között. „Az ember a hétköznapokban eltompul, nekem ezek az utazások felfrissülést jelentenek. Ahol a konfliktusok sokkal kiélezettebbek, ott egyértelműbbé válik, mi a fontos, és mi a másodlagos. Ilyenkor örülök annak, hogy itthon mindenem megvan, és ez a hála nyitottabbá és kiegyensúlyozottabbá tesz.”
„Ha fontosabb a saját életed, mint a bálnáké, nem itt van a helyed”
Kristóf Veronika, a Sea Shepherd bálnavédő szervezet önkéntese
Elegendő egyetlen pillantást vetnünk Kristóf Vera ékszereire, és nyilvánvalóvá válik, hogy szereti a ceteket. Ami azonban nem a megjelenéséből derül ki, hanem a tetteiből, hogy a tengeri emlősök iránt érzett feltétel nélküli szeretet elszánt bálnavédővé tette. A Sea Shepherd (Tenger pásztorai) névre hallgató nemzetközi bálnavédő szervezet magyar önkéntese újságíróként rendszeresen a bálnavadászat frontvonalából, az Antarktisz térségéből tájékoztatja a magyar közvéleményt. A bálnavédők legutóbbi kampánya során az egyik hajójukat 2010 januárjában súlyos incidens érte: a bálnavadászatot biztosító japán kormányzati hajó, a Shonan Maru 2 szándékosan keresztülgázolt a bálnavédők Ady Gil nevű trimarán hajóján, amely kettétört, majd süllyedni kezdett. Az Antarktisz térségében töltött hónapok a felfegyverzett bálnavadászok nélkül is rendkívül veszélyesek, hiszen Földünk legmostohább időjárású régiója ez, így az önkéntesek szinte állandó életveszélyben töltik a kampányok napjait.
„Fiatalon, Richard O’Berry Delfinmosoly című könyvének hatására kezdtem el érdeklődni a cetek iránt – meséli Kristóf Vera. – Vásároltam egy határozókönyvet, és elképzeltem, amint egy delfinkutató jachton jegyzetelem a megfigyelt delfinek mozgását, valahol a Bahama-szigetek körül. A vízió olyan erős volt, hogy utánanéztem a lehetőségnek, hogyan lehet bekerülni egy ilyen csapatba. Hamar kiderült, az ifjú tengerbiológusok sorban állnak önkéntes munkára a híres cetkutatóknál. Akkor újraterveztem a jövőmet, elmélyedtem a delfineket és bálnákat fenyegető emberi veszélyek témakörében, és eldöntöttem, hogy minden igyekezetemmel a bálnavadászat ellen fogok küzdeni. A Spektrum egyik műsorában láttam egy, a Sea Shepherdről készített filmet, és azonnal tudtam, hogy velük akarok dolgozni.”
A magyar lány egy galapagosi felkészítő időszak után először a 2006-os kampányra jelentkezett. Tudni kell, hogy a szervezet kizárólag adományokból tartja fent magát, az önkéntesek önerőből fedezik minden költségüket. A hajókon a körülmények Veronika kifejezésével élve spártaiak, az első két kampány idején, amikor még nem volt vízkészítő szerkezetük, takarékossági okokból csak háromnaponta lehetett zuhanyozni három percig. De nemritkán sapkában, termopulóverben alszanak a hálózsákjaikban. Ráadásul az utóbbi években a japán bálnavadászok egyre agresszívabbakká váltak. A 2007-es kampány során gránátot dobáltak a fedélzetükre, és éles lőfegyverrel rálőttek Paul Watson kapitányra, akinek az életét csak a golyóálló mellény védte meg.
„Amikor ránk támadnak a japán bálnavadászok, bele sem gondolunk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk – mondja Vera. – Tisztában vagyunk vele, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Ha recseg-ropog a hajó az ember körül, az nemcsak a testnek, de az idegeknek is komoly kihívás. A nehézségeket csak úgy lehet áthidalni, ha kizárólag a bálnák megmentésére fókuszálunk. A legénységi felhívás úgy szól, hogy ha fontosabb a saját életed, mint a bálnáké, akkor nem itt van a helyed. És ez a szigorú összegzés több információt tartalmaz bármilyen részletezésnél. A három kampány, amelyben eddig részt vettem, lényegesen erősebbé tett minden téren. Könnyebb felállítanom a fontossági rangsort, jobban látom, mi az, amin egyszerűen túl kell lépni. Büszke vagyok arra, hogy önkéntese vagyok az egyetlen szervezetnek a világon, amely képes következetesen és hatékonyan fellépni a bálnamészárlás ellen.”
