 Olvass tovább! A cigány gyerek tanuljon vagonban? |
Különleges, nem mindennapi, formabontó
A nézőnek – többek között – efféle benyomásai támadhatnak, ha megtekinti a Tollfosztás című darabot, amelyet közel egy éve visz színre – változó helyszíneken – a Független Színház társulata.
A színpadra lépő öt fiatal – valamennyien amatőr színjátszók – előadásában egy szökés története elevenedik meg: a szereplők úgy döntenek, hogy hazamennek a cigány fiataloknak szervezett nyári táborból. Ám az utazás megannyi viszontagságot tartogat számukra, amelynek során egyszerre ismerik meg egymást, illetve – megtapasztalván bántást és agressziót, valamint elutasító gesztusok sorát – a felnőttek világának sötét oldalait.
„Három és fél évig a hátrányos helyzetű fiatalokat felkaroló és segítő Karaván Művészeti Alapítványnál dolgoztam. Részben itt szembesültem azokkal a kirekesztő élethelyzetekkel, amelyeket ezek a fiatalok átélnek” – mondja az előzményekről a darabot jegyző Balogh Rodrigó, ENSZ-díjas rendező, példaként említve, hogy az egyik tanítványát nemrég öt szórakozóhelyre nem engedték be egyazon este.
 |
| Fotó: Eric Roset |
E tapasztalatoknak megfelelően a Tollfosztás egyik központi kérdésfeltevése a roma és nem roma együttélés mikéntjére vonatkozik. Így egyaránt előtérbe kerül a mindennapi diszkrimináció és az oktatási szegregáció problematikája, ahogyan megidéződik a cigányok ellen elkövetett közelmúltbeli gyilkosságsorozat is.
„A legnagyobb gond szerintem sokszor abból ered, hogy igazából nincsenek jóféle találkozások a cigányok és a nem cigányok között. A nem cigány ember nem megy a cigánytelepre, ami többnyire a falun túl van. Egyikőjük sem tudja megfogalmazni, hogy mi a problémája a másikkal. Az viszont biztos, hogy valami ellenérzés mindig van. Szerettünk volna úgy beszélni az integráció problémájáról, hogy az ne csak egy szimpla vád legyen a közönség felé, hanem társuljon ahhoz tartalom és gondolat, hogy mi folyik ebben az országban e címszó alatt” – vall a darab társadalmi kontextusáról és saját alkotói szándékairól a rendező.
A darab dramaturgja, Illés Márton ugyanakkor amondó: a bemutatott élethelyzetek többsége „leválasztható” az etnikai háttérről, és általánosságban mutatnak rá a társadalom peremére sodródott embertársaink problémáira.
„Az a lényeg, hogy emberekről van szó, nem pedig elsősorban cigányokról. Ezért is fontos például, hogy szerepel a darabban egy olyan nem cigány karakter, akinek az apja munkanélkülivé és alkoholistává válik. Az üzenet itt nyilván az, hogy teljesen felemészti a személyiségedet, ha egy olyan helyen élsz, ahol semmiféle inger nem ér. Számunkra a felvonultatott szituációk elsődlegesen a szegénység és a kilátástalanság természetéről mondanak valamit, nem pedig arról, hogy milyen a bőrszíned. Ezzel együtt a diszkrimináció alapja még lehet a származás is.”
 |
| Lovas Emília, mellette Oláh Edmond, hátul Szkiba József Fotó: Eric Roset |
A produkció azonban rendhagyónak mondható azért is, mert nem szokványos színpadi játékot láthat a nagyérdemű. A statikus darabban ugyanis a szereplők – akárcsak egy tollfosztás során – inkább megelevenítik, mintsem eljátsszák a figurákat. A függőszékekből kizárólag a nézők felé történik kommunikáció, és a letisztult színpadkép előtt a szereplők csupán minimális mozgást visznek az előadásba – ezzel is ellentmondva a cigányságot a tánccal és a zenével összekapcsoló sztereotípiáknak.
Műhelymunka közben
A Tollfosztás amolyan kulisszatitkai közé tartozik, hogy a próbafolyamat előtt pszichológiai alkalmassági vizsgálaton estek át a szereplőválogatásokon sikerrel túljutó fiatalok.
„A téma komolyságából adódóan nem szerettük volna, hogy lelkileg sérüljenek a gyerekek. Másrészt ezek a szakvélemények afféle használati utasításként is funkcionálnak. Tudjuk, hogy kinél milyen képességeket lehet fejleszteni, illetve nagyjából azt is, hogy mely eszközök visznek előre és melyek nem” – magyarázza Balogh Rodrigó.
Bár – mint említettük – a színpadra lépő fiatalok mindegyike amatőr, a színházi előéletet tekintve jelentős a „szórás”. Hiszen van köztük olyan, akinek ez első fellépése – mint a 11 éves Németh Alfréd Robertónak –, és olyan is, aki évek óta szerepel színpadon. Utóbbira lehet példa az Index nevű figurát alakító Szkiba József, akinek személyes élettörténete a talpra állás és az újrakezdés afféle eleven példázata.
A most 23 éves fiatalember 11 éves volt, amikor egy ártatlannak induló, ám rosszul végződő játék következtében szétnyílt a koponyája. Huszonegy napig volt kómában – gyors felépülésének maguk az orvosok is csodájára jártak. Mint mondja: már a baleset előtt is színészkedett – játszott például a Légy jó mindhalálig! című előadásban –, aztán viszont öt év kihagyás következett, s újra színpadra a Karavánnál került. „Amikor instrukciókat osztok, Józsival már egészen a szakmai részletekbe is bele lehet menni” – ad jellemzést tanítványáról a rendező.
Az érettségi előtt álló Lovas Emíliának ugyanakkor a Tollfosztás a színpadi tűzkeresztségen való átesést jelenti. „Régebben jártam mesemondóversenyekre, de ez az első komolyabb dolog, amiben benne vagyok. Szeretem a darabot, és jó dolognak tartom, ha valaki ilyen ügyekben is felszólal. Talán megváltoztathatjuk az emberek gondolatait, nézőpontját” – mondja a lány, akit saját bevallása szerint már értek atrocitások a származása miatt, még ha nem is túl gyakran.
Aligha meglepő, hogy a szereplők eltérő szakmai tapasztalata mintegy megköveteli a formáció fokozottabb egyben tartását. „Ha nincs fellépés, akkor is fontos, hogy találkozzunk, hiszen szükségszerű az előadás bizonyos szinten tartása. A műhelymunka során azonban arról is szoktunk beszélni, hogy mennyire tudjuk még aktuálisabbá tenni a darabot. Például hogy reflektálunk-e a közelmúlt franciaországi eseményeire (a Sarkozy-kormány tavaly nyáron elrendelte, majd megkezdte a kelet-európai roma migránsok kitoloncolását a nyugat-európai országból – a szerk.), vagy hozzászólunk-e a legújabb diszkriminatív esetekhez?” – magyarázza Balogh Rodrigó.
Az előadás egyik különleges és túlzás nélkül formabontó „dobása” a beatboxkíséret. A Szotyit játszó Oláh Edmond – alias Mizó – ugyanis a szájával kelt különféle ritmusú „zörejeket”, így reflektálva a kibontakozó történetre. „Eredetileg azt gondoltuk, hogy a közismert ausztrál népi hangszer, a didgeridoo szerepel majd aláfestésként” – idézi fel a kiinduló koncepciót a darab rendezője, aki szerint csak menet közben derült fény Mizó nem mindennapi képességére. Az eredeti terv mindenesetre gyorsan és különösebb szívfájdalom nélkül borult. „Ez nem úgy van, hogy az ember egyszer csak azt mondja: jó, akkor most elkezdek beatboxolni. Kisgyerekkorom óta kongázom, így először ennek a hangjait kezdtem el utánozni. Idővel aztán egyre jobban belejöttem” – meséli a fiú, büszkén említve, hogy egy rendezvényen nemrég több száz ember előtt zenélt.
Mozgásban
A Tollfosztás azért sem mondható hétköznapinak, mert nem ér véget az utolsó monológokkal és dialógusokkal. Az előadást ugyanis rendre közönségtalálkozó követi, ahol a nézők szabadon kérdezhetik a színészeket. De arra is lehetőség nyílik, hogy az alkotók segítségével megbeszéljék a színre vitt szituációkat és problémákat, és azokról ki-ki elmondja a saját véleményét.
Ezen alkalmak közül Mizó számára a szegedi fellépés a legemlékezetesebb, ahol az egykori zsinagóga volt az előadás helyszíne. „Amikor bementem a közönségtalálkozóra, szinte csak gimnazisták voltak bent. Azt kérték, hogy beatboxoljak. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy olyan embereknek játszhatok, akik figyelnek rám. Nekem ez fontos.”
A produkció részvevői ugyancsak a maradandó előadások között említik a sajókazait. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen történt meg ugyanis annak a fiúnak a tragédiája, aki almát szeretett volna szedni egy kertből kilógó ágról, ám a kerítés elé áramot vezetett az ingatlantulajdonosa.
„Sajókazán nagyon komolyan egymásnak feszültek az ellentétek, komoly szóváltás alakult a helyiek között. Többször is úgy tűnt, hogy az emberek a legszívesebben távoznának a közönségtalálkozóról, de nem tudtak, szinte ott ragadtak. Részben az indulatok, részben pedig a kíváncsiság miatt” – emlékszik vissza a drámai atmoszférájú közönségtalálkozóra a társulat vezetője.
 |
| Az öt szereplő az öltözőben |
A sajókazai előadáson is jelen volt Németh Alfréd Robertó édesanyja, aki állandó kísérője a fellépéseknek.
„Minden próbán és minden előadáson ott vagyok a gyerekkel. Eleinte a férjem jött, de most már mindenhová én kísérem őket. Amikor először láttam a darabot, elsírtam magam. Két okból is. Azért, amit előadnak, és a fiam miatt. Nagyon ügyes, nem is gondoltam volna, hogy ilyen karakánul elő tudja adni. Nagyon büszke vagyok rá, igaz, eleinte kicsit féltettem őt. Sokan odajönnek, és gratulálnak nekem a fellépéseken.”
|
| Németh Alfréd Robertó mint Rambó Fotó: Eric Roset |
Ottjártunkkor egyébként a csoport az első külföldi, Svájcban esedékes vendégjátékára készült felettébb lázasan. A produkciót a genfi Théater Saint-Gervais hívta meg az alpesi országba, ahol először svájci középiskolások előtt léptek fel, majd a népirtásokkal foglalkozó Memoires blessées fesztivál nyitóelőadásaként került sor a darab bemutatójára. „Nagyon vágyom külföldre, de azért van bennem egy félelem is: még nem utaztam repülővel. De ezt nem mutatom a gyerek előtt” – mondta a turné előtti napokban az édesanya.
Persze legalább ilyen fontos lenne, hogy itthon is minél szélesebb közönséghez eljuthasson a Tollfosztás. Ezért is mutatták be nyáron a népszerű belvárosi romkocsmák közönségének – kimondottan azzal a céllal, hogy minél többen szembesüljenek az exponált problematikával.
„Mivel a darab nem kimondottan szájbarágós, a legtöbb előadásunkon olyan fővárosi értelmiségiek voltak jelen, akik kapcsolódnak a szakmához. Ám még az értőnek gondolt közönség esetében is rendre előjön, hogy mennyire nincs hiteles kép a fejekben. Például előfordult, hogy magasan képzett szociológusok kérdeztek vissza: olyan tényleg van, hogy egy cigány ember földet művel? De az emberek fejében élő sztereotípiáknak élesen ellent mond az is, hogy a színészeink egyikének, egy Szabolcsból származó cigány fiúnak, aki most az Illatos úton lakik, mindig is fontos volt, hogy felkeljen, és reggel elmenjen iskolába vagy dolgozni, mert így nevelték” – vélekedik Balogh Rodrigó.
A fiatal rendező mindeközben ugyanilyen fontosnak tartja a folyamatos műhelymunkát is. „Rengeteg terv van a fejünkben, többféle problémáról – így például az intézményes korrupcióról – szeretnénk beszélni. Most egyrészt ott tartunk, hogy minél erősebb legyen a színészeink koncentrációs képessége, hiszen ez a feltétele, hogy tudjuk őket mozgatni a színpadon.”
Valami mindenesetre – legalábbis a szó átvitt értelmében – már mostanra is megmozdult, hiszen – mint hírlik – Lovas Emília és Szkiba József is komoly szerepek várományosai egy forgatás előtt lévő svájci nagyjátékfilmben.
