 Nem találtad meg életed párját? Irány a Nők Lapja Cafe párkeresője! |
A hír: Az Európai Unió mintegy 200 millió háztartásának 17,4 százalékát az egyedülálló nők, 3,7 százalékát pedig a gyermeküket egyedül nevelő nők adják – derült ki az Eurostat felméréséből, amelyben a nemzetközi nőnap alkalmából vizsgálták a nők és családok életkörülményeit. A felmérés szerint a csaknem 3,8 millió magyar háztartásban nagyjából hasonló arányok érvényesülnek.
A 27 tagállamban a háztartások csaknem negyede olyan párokból áll, akik gyerek nélkül élnek. Majdnem ugyanez az aránya a gyereket nevelő pároknak, és szintén sok a „másfajta háztartás”. Ebbe a kategóriába azok az együttélési formák tartoznak, amelyekben nem párkapcsolatban élnek együtt felnőtt emberek (például bérlőtársak).
A fennmaradó háztartásokban egyetlen felnőtt él, gyerekkel vagy anélkül. A háztartások 17,4 százaléka egyedülálló nőt, 12,7 százaléka pedig egyedülálló férfit takar. A gyereküket egyedül nevelő nők a háztartások 3,7 százalékát teszik ki, míg ennél jóval kevesebb, 0,5 százalékos az egyedül gyereket nevelő férfiak aránya.
Különvélemény Für Anikótól
Akkor most hogy is van ez, kérem szépen? Mi ez az új kór tehát, ami egyre inkább elhatalmasodni látszik dicső civilizációnkon? Elképesztő ellentmondás, nem? Miközben a Föld népessége rohamosan nő, a jóléti társadalmakban – ahová ugye mi is sorolhatjuk magunkat, és tudjuk jól, hogy ez a világ összlakosságának 8–10%-át jelenti – demográfiai katasztrófa fenyeget, olyan mértékű a népesség fogyása. (Hogy mennyire égető ez a probléma, az is mutatja, hogy az EU külön tanácsokat hívott össze ez ügyben.)
A nyomorgó – na jó, ha úgy jobban tetszik, „fejlődő” országokban és kontinenseken „potyogtatják” egymás után a gyerekeket. No, akkor erre most hogyan is lehetne megoldást találni? Hogy valamiképp kiegyensúlyozzuk ezt az ellentmondást? (Sajnos megint csak nem én fogom „megmondani a frankót”, csupán néhány sorban aggódni tudok az ügyben).
Vajon miért nem érdeke a szegénységben tengődő országok kormányainak megismertetni az embereket a születésszabályozás számos – természetes és mesterséges – módszerével és eszközével? (Ez egy ponton túl nem lehet csupán vallási kérdés!) És miért nem érdekük a „toptársadalmaknak” hathatósabban segíteni? (A patkányoktól hemzsegő és járványok által megnyomorított bádogvárosok viskóiba nem biztos, hogy kell a 9., 10., 11. stb. gyerek!) Nem tartanak tőle, hogy ezek a nyomorgó milliók egy reggel arra ébrednek, hogy ők is szeretnének emberhez méltóan élni? Pedig nem ártana, mert Afrikában most igencsak beindultak a dolgok…!
Messzire kalandoztam, nem baj, sőt. De a felvetett kérdésnek csupán demográfiai nézőpontja. Gyanúm, hogy még ezerféleképpen lehetne boncolgatni, mondjuk érzelmi oldalról.
Tehát egyre többen vagyunk a bolygón, viszont a „mi-fajta” országokban egyre növekszik azok száma, akik egyedül élnek, vagy egyedül nevelnek gyermekeket, illetve igazán figyelemre méltó az az adat, mely szerint a háztartások ¼-e alatt gyermeket nem nevelő párok értendők. Amolyan „kitaszítósdinak” tűnik: ha nem egyedül, hanem társsal, akkor a gyerek nem fér bele, ha gyerekkel, akkor a társ nem. A klasszikus család-modell – szülő(k) plusz gyerek(ek) – valóban ennyire elavult lenne? Vajon miért harapódzott el ennyire a tartósan pár nélkül élés verzió? De hiszen „egyedül nem megy!”, ezt tudjuk jól (és ha netán mégsem, Sándor Pál: Ripacsok-jából megtanulhatjuk). Legalábbis sokkal nehezebben, mint ha valakivel meg tudjuk osztani a hétköznapok gondját-baját, az örömeiről nem is beszélve! Pláne, ha még porontyokat is adott az ég!
Mi az oka mégis, hogy a magányosan élők száma egyre nő?
Vagy tévedek, és egyedül könnyebb manapság a munkamániások, egocentrikusok és önmegvalósítók korában? Kényelmesebb, gyorsabb, olcsóbb így? Nem kell senki másért felelősséget vállalni? Biztosan rengetegen vannak, akiknek nem ez az eszményi változat az életre, hanem így alakult.
Sokfélék vagyunk, hála istennek!
Én például – no, nézzenek oda, elvált szülők egykéjeként az anyám nevelt föl – világéletemben nagy családról álmodoztam, amolyan latinosan zsivajgóról, temérdek száradó ruháról, ötkilós kenyérről, amikor egy-egy ünnep alkalmával 20-30-an ülnek a nagy asztal körül és vágnak egymás szavába. Hát ez sajnos nem adatott meg, csak nagy ritkán valami hasonló „választott családunkkal”, a barátainkkal. Ha viszont valaki megteheti és meri vállalni a NAGY CSALÁDOT, aaaz igen! (egy-két ilyen „elvetemültet magam is ismerek), mert azt hiszem, ez lehet az élet legnehezebb, legfárasztóbb és leggyönyörűségesebb kalandja!
