Keringőt táncoltak. Angolkeringőt.
Ez volt az első táncuk.
És az utolsó is, mert apám nem tudott táncolni. Az első ügyetlen táncból szerelem lett, a szerelemből házasság, a házasságból én… de táncolni nem kellett többé apámnak, bálba sem mentek; az egész csak arra volt jó, hogy találkozzanak.
Nagynéném, Rózsika merészebb volt.
A korzón ismerkedett meg Draskovits huszárkapitánnyal, ahol vasárnap föl-le jártak a lányok és a fiúk, csapatostul. Ez már forradalmi pillanat volt. Többször elmentek egymás mellett, szemük összevillant – így indult az egész.
Ismerkedni lehetett még a szomszéd fiúkkal is, vagy úgy, hogy a szülők összehozták egymással a fiatalokat, ahogy a Hegedűs a háztetőn című musicalben is történt: Tevje, a tejesember odaígéri lányát a hentesnek. Egymás tenyerébe csapnak, nagyot mulatnak, és isznak az „Életre”.
Volt még házasságközvetítő is, aki pénzért szállította a jelölteket.
Egy kisvárosban az ismerkedés nem volt könnyű – kevés volt a jelölt. Apám is Pestről érkezett, fiatal mérnök volt, s elromlott a városban valami gőzkazán. (Ilyen apróságon múlt, hogy megszülettem én. Most döbbenek rá! Isten angyala elrontotta a gőzkazánt, hogy összehozza őket.)
Manapság látszólag könnyebb a dolog.
Barátaim egyszerűen fölmennek a netre.
És kapcsolatba kerülnek az egész világgal.
Nem a szomszéd kislánnyal, hanem bárkivel, potenciálisan sok millió nővel, elhagyott barátnővel, férjes vagy elvált asszonnyal, magányos lánnyal, japán gésával, brazil csajokkal, fehérrel, feketével. De ha nem feleséget akarsz, csak egy kalandot (nevezzük így!), még azt is betájolja a komputered, hogy ki van tíz, húsz vagy harminc kilométeres körzetben, hogy ne kelljen sokat utazni, esetleg átrepülni az óceánt.
A világháló: csoda.
Bármikor bárkid bárhonnan lehet.
De nincs!
És itt jön az, ami érthetetlen.
Rózsika hamarabb jött össze a huszárkapitánnyal, a város egyetlen valamirevaló, jóképű fiújával, mint a világhálón „szörcsölő” ismerőseim. Anyám könnyebben talált magának párt, szinte a semmiből, mint manapság a hárommilliárd nő között válogató barátaim.
Miért van ez?
Miért van az, hogy egy elromlott gőzkazán hamarabb összehozza az embereket, mint egy Földet átfogó világháló?
Faggatom a barátaimat.
– Találtál valakit?
– Lehet – mondja fanyarul.
Mi az, hogy „lehet”?
– Hetvenöt kilós.
– És?
Látom a szemén, hogy van még valami akadály.
– Református – mondja száját biggyesztve.
– És?…
A barátom zsidó. De hány remek vegyes házasságot láttam már!
– És egyébként milyen?… Mint ember.
– Honnan tudjam? Nem láttam még.
Hónapok óta interneteznek egymással. Vele, és még húsz másikkal.
A múltkor rájött, hogy valaki nem a saját képét tette föl a netre, hanem egy playboynyusziét, amit meglátott egy magazinban.
Van, aki a lánykori képét.
De a legnagyobb csalódása az volt – ezzel az eggyel valóban találkozott –, hogy az illető meleg volt. Régóta leveleztek már. Képet nem tett fel a fiú, csak szöveget küldött. Nagyon szépeket. Mindent tudtak már egymásról, ismerték kedvenc dalaikat, íróikat, elképzelték, hol nyaralnának szívesen. Verseket küldözgettek, magvas gondolatokat. Még a vallás sem volt akadály, az illető nem református volt. A kilók is stimmeltek: 64 kilós volt, ami a 169 centiméteres magasságához pont megfelelő; ráadásul fekete haja volt, sűrű és göndör – a barátomat mindig vonzották a feketék.
Minden stimmelt, csak nem nő volt, hanem fiú. Nem Lilla, hanem Lali.
Lajos.
Ott ült egy presszóban. Lehajtott, göndör fejjel, szorongva várta az ítéletét. Vagy nagyon megverik, vagy talán… mégis… megszeretik?
Az internetes ismerkedésnek az a baja, hogy személytelen. Embertelen.
Ahogy a világhálón át irányított egész életünk is az.
Úgy hívják, hogy elidegenedés.
Mitől idegenedtünk el?
Ember az embertől, a természettől, az állatoktól, a virágoktól, az égtől, a földtől, a más fajú, más vallású népektől, elidegenedtünk egymástól, a hivatásunktól, a kozmosztól, az Istentől – de legfőképpen saját magunktól.
Az elidegenedett ember nemigen tud társat találni magának. Akitől ugyanis elidegenedett, az elsősorban önmaga.
Kitaláltunk egy számítógépet, amely az agyvelőnk működését szimulálja. Plusz-mínusz információkkal egy egész univerzumot hoztunk létre, egy mesterséges intelligenciát, amely mindentudó, mindent látó, és informáltabb, mint a Jóisten.
Eggyel nem számoltunk.
Hogy nemcsak az ember teremti a gépet – a gép is az embert.
Teremtményük, a monitor, visszanéz ránk, magába húz, s ránk kényszeríti akaratát. És Élet helyett virtuális életet élünk, művilágban. Műpénzekkel fizetünk, műnőkbe szeretünk bele – és kezdünk nemi életet élni, virtuálisan.
A cikk nyomtatásban az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mi lesz az ukrán béranyától született gyermekek sorsa?
- Candida – mítosz és valóság
- Böjtös ételek
- Szerinted mitől esnek szét a házasságok?
- Egy élet szerelme, egy élet sikere – Címlapon Elizabeth Taylor
- Rajzoljunk a jobb agyféltekénkkel!
Ha szeretnél előfizetni a hetilapra, itt és most megteheted!
