4 in 1
A főzés mindig része volt az életemnek, főleg miután összejöttünk a férjemmel. De akkoriban eszembe sem jutott, hogy komolyabban foglalkozzak vele. Majd miután megszületett Dalma és lett saját otthonunk, egyre fontosabbá vált a gasztronómia. 2007-ben indítottam a blogot, 2008-ban lettem az év gasztrobloggere, nagyjából ugyanakkor vettük meg az ovit is. De ez egyik sem volt koncepcionálisan tervbe véve. Az ovi úgy jött, hogy a lányom akkor már kettő elmúlt, és mivel nagyon nyitott kislány, óvodát kerestem neki. Az állami intézetekben nagyon sokan vannak egy csoportban, a trendi magánovikban pedig tele vannak extra programokkal, viszont nem igazán találni klasszikus „óvónénis” foglalkozásokat. Több helyen elpanaszoltam a bánatomat, amikor is egy ismerősön keresztül kaptunk egy lehetőséget, hogy vegyünk át egy magánovit. Azelőtt soha nem dolgoztam óvodában vagy gyerekekkel, egy mezei közgazdász vagyok, illetve sales-marketing területen dolgoztam korábban. Aztán a blog és a gasztrománság körül is egyre nagyobb lett a felhajtás, és ráadásként 2009-ben megszületett a fiunk, Bence is.
Napi 24 órában sakkozom
Csak úgy lehet bírni, hogy fejben állandóan sakkozok. Olyan, mintha a nap minden percében nyitva lenne egy excel-tábla, amiben az oszlopok a család tagjai. Ki éppen hol van, mit csinál, mikor kell a rést kitölteni… Nehéz, de bele lehet szokni. Ráadásul nem árt, ha az ember beéri napi 4-5 óra alvással. (Aztán persze hetente egyszer jól kialszom magam.) Mindezek ellenére ne gondolja senki, hogy az én esetem nagyon egyedi vagy különleges. Ismerek olyan gasztrobloggert, aki három iskoláskorú gyerek mellett csinálja ugyanezt. Az a különórákkal megspékelve, nem egyszerű dolog…
Hátország nélkül lehetetlen
Ha a férjem nem ilyen rugalmasan állna hozzám, vagy ha más típus lenne, akkor nem tudnám ezt a sok mindent csinálni. Támogatás és segítség nélkül szinte lehetetlen. Például tudatosan figyelek arra, hogy Bence a lehető legkevesebb időt töltse bébiszitterrel, de ehhez kell a család, amikor nem velem van, akkor legtöbbször az apjával vagy néha a nagyival. 
Néha talán elég? De melyik ujjamat harapjam?
Sokat gondolkodom, hogy valamit le kéne esetleg adnom. De az ovi most kezd beindulni, ott egy remek csapatom jött össze. Most lehetne gőzerővel koncentrálni a gasztró részre, és akkor még ott vannak a gyerekek is. De ha hirtelen választanom kellene, akkor a gasztrót hagynám abba, leginkább azért, mert az óvoda nem egy ad hoc dolog, oktatási intézmény. Nem lehet felelőtlenül otthagyni csapot-papot és bezárni. Ezzel szemben, ha a blogot és az azzal kapcsolatos munkákat hagynám abba, akkor egyszerűen csak becsuknám az oldalt, és nem vállalnék el több felkérést, de nehéz lenne, mert ez a szenvedélyem. De az ovira se tudom azt mondani, hogy csak munka. Nagyon szeretek bejárni a gyerekek közé, olyan, mintha egy másik világba csöppennék, feltöltenek…
„Legyél boldog a szerepedben”
Szerintem ez a legfontosabb. Kibontakozom, mint gasztroblogger, főzőiskolába járok tanítani, futok… Ha rendben van a pszichém és a testem, ha boldog vagyok, akkor hiszem azt, hogy mindez a gyerekekre és az egész családra is kihat. Az anya sikeréből a gyerekek is profitálnak. Nem gondolom, hogy attól jó anya valaki, hogy egész nap otthon van. Bár nyilván ez is gyerek és anyafüggő. De tudni kell megfelelő időben elengedni a kezüket és nem a saját kényelmünk miatt otthon tartani.
Hogy nekünk vagy a szüleinknek nehezebb-e?
Egyértelmű: most nehezebb. De nemcsak anyának lenni, hanem mindenkinek! Apának és gyereknek is. Felgyorsult a világ, sok mindennek meg kell felelni. „Társadalmi elvárásokat” veszünk magunkra, teljesen feleslegesen. Nem tudunk mindig szépek lenni, amikor kilépünk az ajtón, így teljesen felesleges ezt elvárni magunktól. Nem lehetsz minden nap 100%-os! Anyának is nehezebb lenni, nem könnyű egyeztetni, hogy mindig a topon legyél, és nem igaz, hogy akármennyire is igyekszik az ember nem sérülnek dolgok, nálunk is sérülnek. Mert például teljesen más lenne, ha én nem dolgoznék, hanem egész nap Bencével lennék és várnám a család többi részét haza, de mindeközben lenne bennem egy hatalmas űr. Ami nem jó. Ugyanis, ha az anya nem boldog, kiegyensúlyozott, akkor az megmérgezi a környezetét is. Feszülsz, nem úgy beszélsz a gyerekkel, a férjjel, és ez mély nyomokat hagy végül mindenkiben. És soha ne feledd! MINTÁK vagyunk gyermekeink számára.
Anyák, figyeljetek!
Ha tanácsot kéne adnom, az anyáknak talán azt mondanám, hogy figyeljenek oda, hogy nekik is jó legyen. Sokan hajlamosak főleg az első gyereknél mindent feláldozni. Néha azonban kicsit talán megéri önzőnek lenni. Leginkább azért, hogy ne legyen olyan nap, amikor úgy kel fel az ember, hogy ma már megint csak pelenkázásra vagyok jó. Tényleg azt gondolom, hogyha boldog a mama, boldog a gyerek is. Engem például mindig foglalkoztat valami új dolog. Most futok, kósza ötletből jött, futottam félórát, háromnegyed órát, aztán egy órát, hirtelen azt vettem észre, hogy megvan a félmaraton. Nekem most ez ad plusz töltést, ami nagyon fontos. Mindenkit erre biztatnék: a napi rutin mellett jusson idő a feltöltődésre is! Lehet ez sport, vagy csak egy jó könyvből pár oldal, de akár néhány, nyugalomban elfogyasztott finom falat. A lényeg, hogy figyeljünk oda magunkra is, hiszen mi vagyunk a család motorja. Nem dőlhetünk ki!
