Szeméttárolónak használják a temetőket

A hulladék utóélete – dizájn reciklált szemétből

A hír:  A hulladékgyűjtő már ki sem látszik, annyira megtelt, és körülötte is rengeteg szemét van a csornai Szent Antal temetőben, alig egy méterre a síroktól. Egy nőt, aki naponta jár a temetőbe, többször fogadott már ez a látvány.
A problémára a Kisalföld megyei napilap egyik olvasója fotókkal hívta fel a figyelmet, aki szerint a gondatlanság már nem először fordul elő.

Különvélemény Winkler Nórától
Le fogok jönni Sofi Oksanenről, a fiatal finn–észt írónő-szupersztárról, eljön az idő, amikor nem hivatkozom rá a kommentben, de erről a hírről a vele való múlt heti beszélgetésünk ugrott be. Arról vitatkoztunk ugyanis, hogy a háborús helyzet, a fellazuló szabályok mit hoznak ki az emberekből, és hogy vajon az a sok szörnyűség, amit ilyenkor egymás kárára elkövetnek, bennük volt-e. Választhattak volna-e mást, azon az elven, hogy nekik ez sok, vagy ilyenkor például a kegyetlenkedés csoportnorma lesz, ezért így a tömegben mindenki sokkal kegyetlenebbé válik, mint amit valaha feltételezett volna magáról.
Sofi szerint nincs mód ilyenkor nem-együttműködni, mert azért saját életeddel fizethetsz, de mindig kilátásba helyezik, hogy a családodat is megkínozzák. Én meg azt képviseltem, hogy van, különben nem lennének minden háborúban civil hősök, akik bármi is van, tartják magukat egy normához. 

Nálunk nincs háború, de bizonytalanság, elkeseredettség, sokféle düh igen. Ami szintén táptalaja lehet a normaszegésnek, kicsit azon az alapon, hogy a felgyülemlő frusztrációt úgy éli meg az ember, mintha ellene követnének el méltatlanságot, hát akkor jó, ő se lesz tekintettel. Ráadásul szerintem ezt az érintettek nem rakják így össze, csak a cselekedeteikből lehet erre következtetni. Ha csomó mindenben nem is, alapvetésekben muszáj ugyanúgy gondolkoznunk, abban ugyanis nincs különbség sehol és senkinél, hogy az életnek két végpontja van, megszületünk és meghalunk. És hogy ez felemelő, megható, a veszteségeknél pedig letaglózó érzés.
Sokféleképp szülünk és temetjük a halottainkat, de hogy alapvetően megrendülünk, az biztos. Vegyük most a halottainktól való búcsúzást, viszonyunkat hozzájuk. Van, aki minden nap kijár a temetőbe, elsöprögeti a kőre hullott szirmokat és elüldögél a sírral szembeni kis padon. Mások évfordulókkor mennek, van, aki szinte soha, mert nem így szeret emlékezni. De hogy mindenki tudja, mit jelent egy temető, és ha tán neki nem is, másoknak milyen fontosságú tér, abban biztos vagyok.

Ki lehetett az első, aki azt gondolta, hogy na, leviszem már a szemetet, pár lépés csak a temetőig, a mi kukánkba már nem fér. Nem fogjuk megtudni, viszont ami praktikus megoldásnak tűnt, másokban felszabadított egy gátat, miszerint vannak dolgok, amik nem fordulhatnak elő. Lám-lám, más is odahordja, akkor megtehetem én is. Erdőben kirándulva a legmeglepőbb tárgyakat találhatjuk a bokrok között, én például szétrozsdásodott hűtőszekrényt, romos kanapét (!), nyilván a végtelen számú szemétkupac mellett. Ott is megdöbbentő látvány, talán az lehetett a fedőmondat, hogy ez csak erdő, senkiföldje, kívül van a civilizáción, nagy a hely, ha gyorsan elmegyünk és nem nézünk vissza, tán nem is rémlik, hogy mi hagytuk ott a zsákot. De egy temetőnél elképzelni se tudom, mi lehet a mondat, amivel a belső feszültség csökkenthető. Mindenkinek vannak halottai, emléke a szüleiről, akikkel gyerekként kisétált a családi sírokhoz, esetleg felnőttként, ahogy már maga intézte a szertartást.
Mit mond magának, aki odakanyarodik és átdobja a falon a zacskóját? A másodiknak már könnyebb. Ott lehívható az önfelmentő mondat, hogy nem én kezdtem, ha más is csinálja, csak nem annyira durva.

Szóval most eljuthatnánk gondolatban a 20. század háborús történeteiig, hogy nem volt rossz ember, aki hazavitte Schwarz bácsi boltjából a vásznakat, hisz mások is fosztogattak, őt meg már úgyis elvitték a táborba, nem volt született gonosz, aki erőszakot tett másokon, hisz akkor mindenki azt csinálta. A temető mint szemétlerakóhely nem mér konkrét ütést ütést senkire, fizikailag nem fosztja meg semmijétől, közben meg nagyon is. Ahogy nem osonunk be szülőszobákba, hogy úgyis nagy ott a kavarodás, leteszem már a sarokba itt a csikkeket, úgyis lesz takarítás, úgy nem koszoljuk be az emlékezés csendes kis kertjeit se. És ebben mindenki elkövető, aki csak azt a kis zacskót odaviszem, mások egész raklapnyit hajigálnak le, én csak ezt a picikét, ez már nem oszt vagy szoroz. De. Minden egyes normaszegés számít, mert csatlakozó önfelmentők hordáit hozza magával. De van mód abbahagyni, ebben teljes az egyéni döntési szabadságunk.