Műlábbal a világ tetején – Erőss Zsolt nyolcezres csúcsra tört

Nem érzem magam csonkának, csak mert egy lábam van.

A hír:
Gál László és a műlábbal mászó Erőss Zsolt meghódította a 8516 méteres Lhocét, az Everest mellékcsúcsát. A Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciósorozat újabb nagy sikert könyvelhet el, két magyar magashegyi alpinista, Erőss Zsolt és Gál László feljutott Mount Everest tőszomszédságában lévő 8516 méter magas Lhoce-csúcsra. (hír24.hu)

Különvélemény Winkler Nórától
Az idei kora tavasz egyik legizgibb filmje a hazai mozikínálatban a 127 óra volt. Főszerepben egy fiatal jóképű, folyton vidám és energikus hegymászó, aki egy véletlen miatt bent ragad egy meredélyben, ahonnan ki tudna mászni, ha nem szorult volna a karja egy rázuhanó sziklakő és a szurdok fala közé. Itt, ebben a mélyedésben tölti a film címének adott időhosszt, majd rájön, senki se tudja, merre indult mászni, senkit sem tud elérni, így csak egyetlen módja maradt a szabadulásra. Bizony az, ha levágja a saját karját. Ezt persze nem láttam a filmből, ahogy a terem másik fele sem – ki bírja végignézni, hogy egy életlen bicskával egy fiú nyiszatolja a karját. Happy endes a film, olyannyira hogy a stáblista után látjuk azt a hegymászót, akivel ez valóban megtörtént, akiről a filmet írták. Ott állt Aron Ralston vidáman és magabiztosan, fél karral. Hol sípályán, hol hegyen, hol biciklizett, vagy a gyerekét tartotta egy családi fotón. Az volt az arcán, hogy helló, hát persze hogy minden rendben van.
Mitől ne lenne? Járhatom a hegyet, havasokat és tájat, mindig is ezt akartam, enélkül nem tudok élni, tehát így élek, mert így vagyok boldog.
Valahogy így képzelem Erőss Zsoltot is. Hogy ez a műláb-dolog nekünk nagy ügy, megállunk, szörnyülködünk, megpróbáljuk elképzelni (felesleges, mert nem lehet), fogjuk a fejünket és ilyesmik. Ő meg szerintem úgy van vele, hogy ő hegyet szeret mászni. Magas hegyeket. Így aztán magas hegyeket mászik, ha az élet úgy hozta, hogy egyik lábát amputálni kellett, akkor keres megoldást, hogy mászhasson eztán is. Fanatizmusnak is nevezhetjük, kitartásnak is, evidenciának, létformának. Ezek a teljesítmények elérhetetlennek tűnnek, miközben a magunk módján mi is kitartóak vagyunk a dolgainkban, és kevésbé látványos, de csúcsokat mászunk meg. Átláthatatlan sűrűségű feladatfelhőben rendezünk el végül minden fontosat sikerrel, valahogy csinálunk 2 napnyi időt egyből, célra tartunk és ugrálunk a gátak fölött. Csomó nőt becsülök a környezetemből ezért, élükön például a húgommal, aki elvezet egy nagy céget, a férje farsangi jelmezéhez felleli azt a kulcs-kiegészítőt, amin elvérzett pár díszlettervező, áttervezi a nappalit, képben van a lányainak óvodai eseményeiről, hogy most a Dorka-e a jobb fej. vagy a Lili, és ki megy úszásra, ki művészi tornára, tudja hogyan változott az szja, illetve hogy hány tojás is kell a piskótához, őrült jól öltözik, reggelente fut, és még mindig úgy nevet, mint kiskorában. Szóval csodálatosan tart célra, ahol az lebeg, hogy én így szeretek élni, nekem ez mind így fontos, így aztán, tűnhet ez nagy falatnak, én megoldom, mert nekem így kerek az élet.