Hanyas vagy? 23-as… – Durkóné Lovász Erika – kabinos a csepeli strandon
„Minden ember eljut abba az életszakaszba, amikor már pontosan tudja, mi a jó neki. Én így lettem kabinos a strandon. Télen a Dandár gyógyfürdőben vagyok masszőr, de alig várom, hogy kikerüljek a zárt fürdőből. Tavasszal kérvényezem, és meg szoktam kapni az engedélyt. Még azt is megnézi az üzemvezető, hogy a lakásomhoz melyik strand van legközelebb.
Irodában nem tudnék dolgozni! Itt szabadság van, levegő, nyári neszek, jókedvű emberek. Sok a régi arc, a vizsgára készülő diák, látom, hogy irodalomból fog szóbelizni az érettségin, és később azt is megtudom, sikerült-e neki. Egész pici koromtól jártunk erre a strandra, mindig néztem a kabinos nénit. Fehér ruhája volt, jó illata, és csörögtek nála a titokzatos biléták. Nem mondom, hogy ezt álmodtam meg felnőtt koromra, de nem bánom egy percig sem.
Kabint a szégyenlősebbek bérelnek, vagy akik az értékeiket akarják biztonságban tudni. A családosoknak ilyen a babakocsi, és az anyukák ott szoptathatnak is. Rájuk külön figyelek, sarki kabint kapnak, mert azok nagyobbak. Egyre többen jönnek ki laptoppal vagy iPhone-nal. Néha csak kiszaladnak a vízből, kinyitom nekik a kabint, megnéznek egy-két mailt, mert olyan a munkakörük, hogy ezt megkívánja, és utána mennek vissza csobbanni. Egyszer fogyott csak el a türelmem. Fiatal fiúk szálanként vették ki a cigit, kétpercenként. Ha a következő héten éjszaka, álmomból riasztva kérdezték volna, hogy melyik volt az ő kabinjuk, akkor is tudtam volna, hogy 23-as.
Amikor hőségriadó van, és a beton már 40-42 fokot üt vissza, akkor a főnököm megengedi, hogy felváltva zuhanyozzunk. A legrosszabb az, ha esik. Mert akkor bezárják a strandot, és haza kell menni.”
Ki győzi le Tarzant a medencében? Margit András – úszómester a leányfalui strandon
„Ez a negyedik nyaram itt. Negyven évig a teherfuvarozásban dolgoztam, de fel kellett adni a vállalkozást. Utána végeztem el a tanfolyamot és lettem az ötvenméteres medence egyik »őrzője«. Tahiból járok át dolgozni. Néha ki-kinézek itt mögöttem az elmenő autókra, hogy azért jó lenne vezetni valamelyiket, de aztán mindig arra jutok, hogy itt mégis jobb. Pedig én nem fürödhetek, legfeljebb zuhanyozni szoktam, ha nagy a hőség. De azt is pólóban, ahogy most vagyok. Munka előtt vagy után szoktam úszni, úgy ezerötszáz métert. Egyébként meg itt ülök egész nap, felállni persze lehet, de elmenni már nem, vagy meg kell kérni egy kollégát, hogy addig ő figyeljen. Olvasni, rejtvényt fejteni télen szoktam, de nyáron nem, ilyenkor mindig figyelni kell. Például arra, hogy mivel ez úszómedence, csak úszni tudók menjenek be. Nem azt mondom, hogy legyen mindenki Johnny Weissmüller, és ússza le a krokodilt, de hiába erősködik egy szülő, hogy ő ott van a gyerekkel, majd vigyáz rá, itt csak a jóisten és én vagyunk, ehhez kell tartania magát mindenkinek. Igaz, volt már olyan is, hogy egy csöpp gyereket akart az édesanyja behozni, mondta, higgyem el, jól úszik. Megkértem, akkor ússzon már pár tempót a gyerek, abból én látom, mit tud. Hát megindult, a szemem szikrázott, olyan gyorsan. Amire még figyelnem kell, hogy nincs-e valaki rosszul – ilyen szerencsére nemigen volt –, nem ugrik-e be tilos helyről, elkezd-e labdázni, vagy elkövet valami egyéb szabálytalanságot. Nem az a célom, hogy szeressenek, nem vagyok én színész, határozottnak kell lennem, de azért udvariasnak is. Bizony a tízéves gyereket is magázom, így hatékonyabban tudok fellépni, a tisztelet fontos dolog. Kedves uram, vagy hölgyem, mondom, legyen olyan kedves ezt így vagy úgy, köszönöm! További kellemes időtöltést kívánok a fürdőben.”
Egy szőke kisfiú keresi szüleit… Gulyás Istvánné Margit – fürdőcsoport-vezető, hangosbemondó a budapesti Dagály strandfürdőben
„A hangosbemondó készülék egy karcsú kis mikrofon, és az irodában bújik meg egy polcon, a cserepes virágok között. Nálunk zene nem szól, sokan ágálnak ellene, irodaház is van mellettünk, zavarná az ott dolgozókat. Negyed hatra érek be dolgozni, ehhez háromkor kell kelnem, mert Szentmártonkátáról járok be. De van olyan törzsvendégünk, aki megelőz, nyitja nekem az ajtót. A hangosbemondóba bármilyen kérést, ami komoly, bemondunk. Az egyik legfontosabb feladat, hogy az értékek megőrzésére figyelmeztessük az embereket. Ha sokan vannak, ezt óránként megteszem, és jó érzés, ha látom, hogy utána többen is jönnek, hogy igénybe vegyék a széfet.
A gyerekek eltűnése miatt is gyakran hallják a vendégek a hangomat. Tíz hektár a területünk, el tudnak bóklászni. Bár a legtöbb esetben nem a kicsi tűnik el, hanem a hozzátartozó. A gyerek áll egy helyben, nagyon sír – innen tudjuk, hogy baj van. Nekem szokták odahozni őket, mert én vagyok a területen legtöbbször, naponta járom be és ellenőrzök mindent, az úszómestert, a vízhőmérsékletet, a szemetest… Az a jobbik eset, ha meg tudja mondani a nevét, és hogy kivel jött a strandra. De néha annyira megijednek, hogy a legegyszerűbb kérdésre sem tudnak válaszolni. Volt olyan, hogy csak három óra múlva keresték a gyereket a szülők, hiába mondtam be többször.
A gyerekeket nem szoktam felvinni az irodába, megrémülnének a zárt tértől. És mindig van nálunk egy kis csoki, hogy megnyugtassuk őket.
Én a strandon alig fürdöm, tényleg csak dolgozni járok ide – amikor dolgozom, nem is úszhatnék, szabadnapon pedig nem szoktam bejönni. Ha elmegyek egy másik strandra a gyerekekkel, akkor is szakmai szemmel nézek mindent. Mondják is a gyerekeim: »Anyu, most pihenjél, ne nézd, hogy milyen az öltöző, meg hány szemetes van…«”
Ebédidő: három órakor – Vámosné Ivanics Anita – büfés a diósjenői strandon
„Ez a munka szezonális, év közben dajkaként dolgozom Vácott, egy óvodában. Júniustól vagyok itt többet, a férjem az ügyvezető. Büfés és felszolgáló vagyok, élvezem, hogy akkor találkozom az emberekkel, amikor vidámak, felszabadultak.
A munka közös kávézással indul, aki tíz előtt pár perccel érkezik, az persze kimarad ebből. Naponta 10-12 kiló sült krumplit adok ki, a rekord tavaly 56 kiló volt. Ez a gyerekek kedvence; az ára miatt is. Sajnos nincs minden a kínálatban, a palacsintához például külön „tésztakonyha” kellene. Az élelmiszer-biztonsági szabályok nagyon szigorúak, sok energiát emészt fel minden szabályt betartani. Amikor a „strandkommandó” rajtaütésszerűen kivonul, hat ellenőr kérését teljesítjük egyszerre. Az emberek nem is gondolják, mennyi az adminisztráció: napi ellenőrzési napló, takarítási napló, a hűtő hőmérsékletének folyamatos feljegyzése, az árukészlet felügyelete… A borravaló nálunk nem jelentős, tavaly nyáron hatszáz forintot kaptam összesen. A faluból járnak ide, mindenki ismer mindenkit, furcsa lenne ismerősnek jattolni.
Ha egy-egy nagyobb turistacsoport érkezik, akkor izgalmas igazán egy nap. Egyszerre rendelnek! Délután három körül van a legtöbb kívánság, ha süt a nap, később éhezik meg az ember. A szakács kezd kiborulni, én meg rohanok ide-oda. A munkámhoz szükség van a jó arcmemóriára, és kialakult a karikatúraszemem: a rendelés mellé mindig odaírom: kávé a pocakos úrnak, gyrostál a szemüveges lánynak. Ezt a vendégek persze nem láthatják, megbántani nem akarom őket, de így annak viszem a rendelést, aki kérte – százötven vendégnél is. Jut eszembe, az esküvőnket is a strandon szerettük volna tartani, de sajnos éppen rossz idő volt.”
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mészáros Árpád Zsolt
- Paleolit receptek
- Nem kívánt babák az inkubátorban
- Politikusok és a szex
- Így dolgozom én a strandon!
- Milyen a mi kapcsolatunk?
- Nyári nagymamák
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
