A hír: Ketrecharcosnak képezi ikerlányait a bokszoló apa
A 4 éves ikerlányok, Naomi és Danika Arellano gyakorlott ketrecharc-versenyzők. Az Egyesült Államokban egyre több szülő választja óvodás gyermekének ezt az igencsak erőszakos sportágat, sőt már ebben a korosztályban is rendeznek versenyeket. A gyerekek édesapja, Luis Arellano 15 éve bokszol, illetve űz különféle egyéb küzdősportokat. A kislányok az ő hatására kezdtek bele a ketrecharcba, a férfi pedig kifejezetten örül ennek, mert szerinte így nagyobb biztonságban vannak, hiszen meg tudják védeni magukat, ha például egy kutya, vagy akár egy ember rájuk támad. Az anyuka, Rita szintén maximálisan támogatja a dolgot, sőt a kislányok alig 3 éves öccse is túl van már az első ketrecharcedzésein.
Eddig azt sem tudtam, mi is az a ketrecharc. Nos, most utánakerestem. Találtam remek (vérfagyasztó, hogy pontosítsak) felvételeket, a hívek kommentjeit („úgy megcsapta, azt hittem, leszakad a feje”). Megtaláltam a sport Facebook-adatlapját, szintén ütős videókkal feltuningolva, és láttam, hogy bizony, hazánkban is van egy kis tábora ennek a sportnak, bár tény, hogy Amerikában a cage fight (ez az angol neve) azért sokkal nagyobb népszerűségnek örvend. Nálunk a legtöbb találat a Paksi Ketrecharc Klubra futott be, de az is kiderült számomra, hogy Szegeden már évek óta megrendezik a „Ketrecharcnapokat”. Nem vagyok otthon a küzdősportokban, igaz, ez úgy általában igaz nálam a sportra mint mozgásformára. Régi elméletem, hogy a testet kímélni kell, óvni, épp elég gond mindig felkelni, bemozogni a napokat, épp eleget használódik az anyagunk, minek tovább gyötörni. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy hazánkban is kezd divatossá válni a pankráció. Ha máshonnan nem, hát a Pankrátor című filmből tudjuk, hogy megrendezett látvány-show-ról van szó.
Nos, a ketrecharc kissé keményebbnek tűnik így, első ismerkedésre. Ahogy azok az izmos-inas, keménykötésű férfiak egymásnak esnek… Nézni is borzalmas. Verekedő gyerekekről szerencsére nem találtam felvételeket. Egyébiránt kilátok most a kertre, ott csépeli egymást két kiskorú, nem épp felemelő látvány. Mozdulataik csak mérsékelten szabályosak, és a vörös hajú nagydarab nem tűnik fair play játékosnak, épp az eszközhasználattal tűnik ki, a másik már üvölt. Ha visszaemlékszem a gyerekkori verekedéseimre (igen, verekedős kislány voltam), nem a sportszerűség az szó, ami elsőre bevillan. Előszeretettel ragasztottam például rágót az ellenfeleim hajába. Az én apukám is azt gondolta, hogy a kiskori agressziót és mozgásigényt küzdősporttal kéne levezetni, ezért karatéra íratott be, abba a klubba, ahová ő is járt. Kaptam szuper kis rucit, tanultam a rúgásokat, a védekezést. A szüleim épp azt mondták, mint Naomi és Danika szülei: milyen jó lesz ez, ha majd nagy leszek, szépen meg tudom majd védeni magam. A ketrecharc valóban nagyon brutálnak tűnik és a legkevésbé sem nőies elfoglaltságnak, de szerintem igenis jó dolog lesz. A kislányok gyerekkortól a testük tudatos használatára nevelődnek, a mozgás beépül a hétköznapjaikba, és nemigen kerülhetnek nehéz helyzetbe a sötét utcákon. S hogy a mama teljes szívből támogatja a dolgot? Saját érveim mellett csak azt tudom mondani, hogy ez remek. S ha mégsem szívből helyesel? Hát… azt is meg tudom érteni, hogy ilyen mezőnyben kissé félelmetes lehet ellenkezni…
