Hogyan kezelje Európa a bevándorlókat?

London, a Magyarországról elvándorló fiatal felnőttek egyik legkedveltebb célpontja, itthonról eddig az ígéret földjének tűnt, ám egy hétre a káosz és az erőszak otthonává vált. A fosztogatással és gyújtogatással járó zavarások kísértetiesen hasonlítottak a hat évvel ezelőtt, Párizsban lezajlott eseményekhez. Ugyanaz a gyújtópont: egy külvárosi fiatal rendőri intézkedés közben, tisztázatlan körülmények között meghal, ugyanazok a résztvevők: nagyvárosok elgettósodott peremkerületeiben élő, alacsony társadalmi státuszú fiatalok, jobbára bevándorlók vagy leszármazottaik, és hasonlók a leghangosabb reakciók a többségi társadalom részéről. A zavargásokról szóló cikkekhez, tudósításokhoz írt hozzászólásokban két közös pont jelenik meg: „én nem vagyok rasszista, sőt…”, illetve: „de ezeket a neveletlen, tanulatlan, beilleszkedni, dolgozni nem hajlandó feketéket, arabokat, pakisztániakat haza kellene zavarni és sokkal jobban megválogatni, kiket és milyen feltételekkel engedünk be Európába”. Igazuk lehet azoknak, akik a londoni eseményeket látva, a bevándorlással kapcsolatos, egyre fokozódó félelmeiket látják igazolva?

– A legális bevándorlás szigorítása semmit nem ér – szögezi le Krémer Balázs szociológus. – A zavargó fiatalok szinte kivétel nélkül második vagy többedik generációs bevándorlók, akik már ott születtek, anyanyelvük az angol, az angol iskolarendszerben nevelkedtek, ott szocializálódtak – és hát így sikerült. Úgyhogy az idézett kommentelőknek ebben nincs igazuk.

A szociológus szerint nem megoldás mindenkit kitiltani egy országból, arról nem beszélve, hogy Európának szüksége van a bevándorlókra, hiszen valamivel ellensúlyozni kell az elöregedést és népességfogyást. Igen ám, csakhogy ennek hatását a gyerekeink, unokáink érezhetik, mi azonban inkább a válságok alatt felszökő munkanélküliséggel találkozunk, ami mindenhol kiélezi az etnikai konfliktusokat. Hiszen ha nincs munka, az emberek még kevésbé örülnek annak, ha még bevándorlókkal is osztozniuk kell az álláshelyeken. Más vélemények szerint azonban utóbbiak úgyis azokat a munkákat vállalják el, amik az „őslakosoknak” nem kellenek.

Mindez nemcsak migrációs, vagyis vándorlási probléma, hanem szociális is, hiszen a színesbőrű „idegenek” társadalmi státusza (iskolázottsága, foglalkoztatottsága, jövedelme) lényegesen alacsonyabb, mint az átlagé, miközben az átlagember helyzete is egyre reménytelenebb – ilyenkor sokan úgy érzik, hogy ebből a szituációból csak erőszakkal lehet kitörni.

Többségi részről ez körülbelül azon a vélelmen alapul, hogy a bevándorlók kultúrája „gyárilag” kódolja az erőszakot és a rendetlenséget, vagyis „kár küzdeni, úgysem tudnak beilleszkedni”.
Kérdés persze, hogy kell-e egyáltalán hasonulnia az országunkba költözőknek? Miért nem élhetnek úgy, ahogyan nekik tetszik, ha azzal mást nem sértenek? Miért kellene teljesen beolvadniuk?

– A második világháború után a volt gyarmattartó országok a volt gyarmatokról érkező bevándorlókat egyfajta lelkiismeret-furdalással igyekeztek befogadni, és ez nem is volt nehéz, mert a migránsok a gyarmatokon már megismerték az anyaország rendjét és intézményrendszerét, beszélték a nyelvet és „jó hazafiak” akartak lenni – mondja Krémer Balázs. – Ma viszont más a helyzet: a második (és többedik) generációs bevándorlókban nem ég a beilleszkedési vagy azonosulási vágy. Ők megkövetelik a jogaik tiszteletben tartását, és jól akarnak élni, ugyanúgy, mint az, aki helyben született. Na, ez a konfliktusok igazi forrása: merthogy ehhez képest tényleg mindenben hátrányban vannak: kisebb az esélyük a jó munkára, a boldogulásra. Ebben különösen súlyos törést okozott a válság – ami az alacsonyabb szinten élő társadalmi rétegekkel mindenhol sokkal jobban „szúr ki” az átlagnál.

Ma úgy tűnik, hogy lelkünk egy része tisztelni akarja az általános emberi jogokat, az ember általános szabadságát és önrendelkezését, ám okkal-joggal vagy anélkül, másik fele megkülönbözteti a „fekákat”, „dzsipókat”, „pakikat”, „arabokat”, meg mindenki mást, aki más, mint mi, és ettől gyanús. Mindenkinek fel kellene tennie magának a kérdést, hogy mennyire vallja magáénak az európai civilizációnak az emberi nem egyenjogúságára vonatkozó alapvetéseit, vagyis mennyire hisz komolyan abban, hogy az emberek egyenrangúak. Beleszámolva a lenézéseket és gőgöket a nekünk is idegenekkel szemben, meg beleszámolva mindazokat a frusztrációkat, amelyek annak a következményei, hogy számos helyen minket is csak Ázsiából elvándorolt felső-balkáni barbároknak, kelet-európai bunkóknak tartanak – összegzi mondandóját Krémer Balázs.

A londoni zavargásokról szóló tudósítások itthon is sokakban váltanak ki félelmet. Magyarország az Európai Unió, azon belül is a schengeni övezet része, hozzánk is jönnek tehát betelepülők – de ez még nem ok az aggodalomra.

A mai körülmények között szinte elképzelhetetlen, hogy nálunk a londonihoz hasonló helyzet alakuljon ki – derül ki Daragó Rékának, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) sajtóreferensének a Nők Lapja Café kérdéseire adott válaszaiból.
Ez a fajta feszültség a magyarországi bevándorlók körében nem tapasztalható, aminek oka elsősorban az, hogy Magyarországon arányaiban alacsonyabb létszámú és teljesen más összetételű bevándorló népesség él.

A hat évvel ezelőtti párizsi, és most a londoni zavargások után felmerülnek a nyugati társadalmak reakcióihoz kapcsolódó félelmek. Mi lesz, ha Európa fejlettebbik felén úgy gondolják majd, hogy a bevándorlással kapcsolatos problémák legegyszerűbb megoldása az, ha a fejletlenebb keleti tagállamok, így Magyarország felé tolják azokat? Daragó Réka szerint ez lehetetlen. – Az Európai Unió országai közös bevándorlási politikát dolgoznak ki, aminek célja, hogy minden tagállam egyforma szempontok alapján, egyformán bírálja el a bevándorlási kérelmeket – mondja a szóvivő – vagyis ha valaki egy uniós tagállamban szeretne letelepedni, ugyanazoknak kritériumoknak kell megfelelnie Magyarországon, mint például Angliában vagy Németországban – vagyis a kihívások is, de az előnyök is közösek.