![szakítás, szomorúság, ex](https://nlc.hu/uploads/2025/02/breakupc.jpg)
Kiírom magamból a szorongásokat – Al Ghaoui Hesna
Felnőtt fejjel tanult meg arabul, ez a tudás nyitotta meg az ajtókat előtte. Meg az akarata. Mert Hesna nem mindig áll meg egy lezárt terület határán, ha nem kap belépési engedélyt. Legalábbis 2006-ban, az izraeli hadsereg által bombázott Libanonban – egyetlen női újságíróként – az ösztöne azt súgta: tovább kell menni.
– A háborúban kifejlődik egy érzékszervünk, amely megsúgja, mennyi kockázat vállalható még. Az említett esetben elgondolkodtam, vajon előny, hogy nő vagyok, vagy hátrány? Ugyanis nem segítettek, mert féltettek. Csakhogy tovább kellett mennem, úgyhogy operatőr kollégámmal elindultunk engedély nélkül. Hamar le is kapcsoltak. Az iszlamista fegyveresek, akik lezárták Bejrút legsűrűbben bombázott részét, eleinte ellenségesek voltak, de amikor elmagyaráztam mindent arabul, átfordult a helyzet. Általában tisztelik a nőket, még ha némely országban bizonyos jogoktól meg is fosztják őket, különösen Szaud-Arábiában. De Szíriában több nő van a Parlamentben, mint Magyarországon.
Hesna szülei Naima lányuk miatt is aggódhatnak, ő a nemzetközi Vöröskereszt munkatársaként jár veszélyes zónákban. A család keresztény – mint sokan a Közel-Keleten, például Szíriában, Libanonban. Az arab ugyanis nem a muzulmán szinonimája.
– A könyvemet is részben azért írtam, hogy ilyen alapkérdéseket tisztázzak. És hogy kiírjam magamból a szorongásaimat. Pár hónapja, amikor a világ Észak-Afrikára figyelt, fantasztikus érzés volt esténként odaállni a kamera elé, és elmondani „a történelmet”. Átéreztem a veszélyt is, a halál gondolata gyakran foglalkoztat, ennek kezelésére is jó terápia volt a könyvírás.
Van olyan férfi, aki bírja, ha szerelmét a tűzvonalban kell látnia, árulja el. Háborúban ismerkedtek meg – hol másutt? Afganisztánban, másfél éve. Rádiós, műszaki ember, jól ismeri ezt a világot, csak ritkán aggódik, bízik Hesnában és a megérzéseiben.
Néha rábízom magam a Jóistenre – Marosi Antal
– Kiszámíthatóbb, egyenesebb, korrektebb világ az arabok világa. Még vannak szertartások az érintkezésben, mert előbb megisszuk a teát, és csak utána kezdünk beszélni érdemi dolgokról. Tisztelik a kort, a tudást, nagyobb szerep jut az embernek és a léleknek. Sokkal jobban érzem ott magam, és alig várom, hogy újra mehessek, hogy a „helyemre” kerüljek.
Szinte véletlenül kerültem ki, kellett valaki, aki bemutatja a palesztinok életét. Akkor nem volt tolongás ezért a munkáért. Kimentünk és sikerült találkoznunk az akkor legjobban körözött palesztin vezetővel. Később ott voltam Jasszer Arafatnál, amikor Martonyi Jánost fogadta. Aztán a palesztin politikus temetésén is. Jártam annak a zsidó festőművésznek a temetésén, akit a legelső palesztin öngyilkos merénylő lány robbantott fel. De találkoztam az önmagukat felrobbantók családtagjaival is.
A veszély jó hatással van rám, nem bénít meg, nem korlátoz, inkább ébren tart. Ez nem adrenalin, hanem a problémák megoldásának képessége. Velem már nem történhet olyan, ami maga alá temet, amitől összeomlok. Egy-egy út alkalmával attól kezdve, hogy melyik taxiba szálljunk a repülőtéren, folyamatosan helyzeteket oldunk meg. Irakban négy hónapig dolgoztunk, eljutottunk Szaddám szülőfalujába, beszéltünk a tanítómesterével, az egyik tábornokával, és az egyik helyi al-Kaida szervezet alapítójával. Mindezt teljesen magunkra hagyva. Értünk soha senki sem emelte fel a telefont. Legutóbb Líbiában, amikor lőtték az autónkat, jutott eszembe, hogy itt meg is lehet halni… Nem minket akartak lelőni, de akkor is. Ali, a sofőr imádkozott, én először kiugrottam volna, hogy otthagyom az egészet, aztán egyszerűen csak rábíztam magam a Jóistenre. Az ilyen helyzetek átélésétől előbb-utóbb más lesz az ember. Anyagilag nem, de lelkileg egészen biztosan gazdagabbá válik.
Jó egy igaz ügy közelében lenni – Szlankó Bálint
– Kairóban, amikor számos rendőrattakon túl voltak a Tahrir téri lázadók és több száz embert megöltek már közülük, jött velem szembe egy fickó. Sánta volt, félig vak is, és egyetlen papírt tartott maga elé, amire arabul és angolul is ráírta: „Gyere velem és ne félj!” Klassz pillanat volt. Azt mutatja, mennyire bátrak ezek az emberek. Képesek az életüket is adni a szabadságért, demokráciáért és az emberi jogokért, amelyekről hallva mi már csak cinikusan nevetünk. Valódibbak, nyersebbek és erősebbek az arab forradalmak sztorijai, mint az a kavarás és maszatolás, ami a belpolitikát jellemzi. Igaz ügyért folyik a harc, ezért jó a közelében lenni. Itthon elszoktunk tőle, hogy állást foglaljunk valami mellett vagy ellen, nem merünk morális kategóriákat felállítani, és bármit a nevén nevezni. Az az alapállásunk, hogy minden konfliktusban mindenki hülye, lop és hazudik. Ezért is jó ott lenni, mert általában elég világos a felállás. Az egyik oldalon védtelen civilek innen-onnan szerzett, szedett-vedett fegyverekkel védik magukat, a másik oldalon szervezett maffiák gépesített hadosztályokkal próbálják ezeknek az embereknek az életét és szabadságát elvenni.
Azért szeretek konfliktusövezetekből tudósítani, mert azt érzem, hogy sokkal inkább tétje van minden döntésemnek. Potenciálisan veszélyes szituációban nagyon át kell gondolni, mi lesz a következő lépésem, hogy a sztori is meglegyen, és én is biztonságban legyek. A veszélyhelyzet olyan intenzitást ad a létezésnek, amivel egyébként nem találkozom. Ilyenkor magamról is megtudok új dolgokat, bár eddig főleg olyasmikre jöttem rá, amire nem lehetek túl büszke. Mondjuk, hogy nem vagyok olyan bátor, mint amilyen szeretnék, és nem vagyok olyan jó újságíró, mint szeretnék lenni.
A sztori a lényeg, a veszély kellemetlen körülmény – Zalán Eszter
– Azért is izgatott ez a világ, mert sok az előítélet az ottani népekkel szemben, és én szeretek szembe menni a sztereotípiákkal. A veszély – kellemetlen körülmény. Engem a sztori érdekel: megmutatni, hogy a hétköznapi emberek hogyan élik meg a történelmi kataklizmákat. Ebből a szempontból nőnek lenni ebben a térségben: előny. Vannak helyek, ahová férfit nem engednek be, például Afganisztánban egy család otthonába. De ha fölveszed a burkát, megszűnsz létezni. Végignéztem egy afgán esküvői készülődést. Ez az egyetlen alkalom egy nő életében, amikor „bulizhat” – persze csakis nőtársaságban, hiszen egy paravánnal itt is különválasztják a nemeket.
Afganisztán Eszter legkedvesebb helye, ahová 2006 óta évente visszajár. A hadi eseményekkel párhuzamosan a felszín alatt láthatatlan, nem túl biztató küzdelem folyik azért, hogy az afgán kormány a nemzetközi erők segítségével megnyerje az emberek bizalmát, és visszaszorítsa a tálibokat.
A legmelegebb helyzete a 2006-os izraeli–libanoni háború volt: Eszter egy kihalt észak-izraeli üdülőfaluból írta a tudósításait, miközben potyogtak a rakéták Libanon felől.
Eszter a párját, a Nők Lapjában nemrég bemutatott Belényi Dánielt is Afganisztánban ismerte meg.
– Elsőre azt láttuk meg egymásban, hogy itt egy másik ember, aki bírja a gyűrődést, és lehet vele utazni. Mentünk is sokat együtt.
Nehezítheti a munkáját, hogy az újságírót sokszor nézik kémnek, vagy egyszerűen a nyugati világ részének, tehát ellenségnek. Ma már Afganisztánban is csak a nagyobb városok biztonságosak. Aki útra kel az országban, azt bármikor foglyul ejtheti egy váltságdíjat követelő bűnözőbanda.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
- 3 Eszter – Szegedről, színpadról és a szerelemről
- Mi lesz veled, Harry Potter?
- Lepényvariációk
- A vas szerepe
- Anya, itt alhat a barátom?
- Soha többé nem leszek féltékeny!
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!