A hír: Egész Amerika megemlékezéseket tart a tíz évvel ezelőtti New York-i merénylet emlékére. 2001. szeptember 11-én reggel utasszállító repülőgép csapódott a World Trade Centerbe. Azóta Madrid és London lakói is hasonló félelmeket éltek át, ám a szakértők azt mondják, biztonságosabb lett a világ a 9/11-re reagáló, minden addiginál szigorúbb biztonsági intézkedések és katonai válaszlépések következtében.
Für Anikó véleménye: Szeptember 11-e. Te jó isten! már tíz éve! Számomra nemcsak megfoghatatlan az idő, de felfoghatatlan is. A lélek ugyanis nem öregszik, így döbbenettel konstatálom, hogy sok minden, ami már ennyi vagy annyi éve történt, olyannyira elevenen él bennem. Nem is számolja az ember, csak a jubileumok alkalmával bólint rá, hogy lám, telik-múlik… és milyen elképesztően gyorsan!
A „mintha csak tegnap lett volna” formulát emlegetve idézzük fel a sokszor évtizedekkel ezelőtti eseményeket. Ezt a bizonyos tíz évvel ezelőtti szeptemberi napot is csak így tudom visszaidézni. Andris barátnőm szüleinél készülődtünk a finom ebédhez, terítettük-csinosítottuk az asztalt, beszélgettünk, nevetgéltünk, történeteket meséltünk. Pompás volt a hangulat, már ahogy az az egymást szerető és egymás társaságát élvező emberek között lenni szokott. És akkor csöngött a telefon. Arra már nem emlékszem, pontosan ki volt az, aki mondta, hogy azonnal kapcsoljuk be a tévét – talán a barátnőm öccse.
A filmbejátszás, amit akkor láttam – és aztán még nagyon sokszor sok napon át, hiszen a világ összes tévécsatornája ezzel foglalkozott –, örökre belém ivódott. Megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, a döbbenet keveredett a hitetlenséggel, a rémület a kíváncsisággal. Valami olyasmi futott át az agyamon, hogy itt a harmadik világháború, majd előjött a történelemtanulmányaim során megismert háborúk összes rémsége zanzásítva, orromban pedig ott kalandozott az előttem gőzölgő fenséges húsleves illata. Groteszk volt. Asztal mellől nézhettük a terroristaakciókat a World Trade Center és a Pentagon ellen, a rémült, jajveszékelő embereket, a pusztulást profi és amatőr felvételekről. Mondanom sem kell, nem nagyon ment le falat a torkunkon, a felhőtlen jókedvet egy pillanat alatt a zsibbadt, félelemmel teli ámulat váltotta fel.
Ha ma felidézem azokat a képeket, eseményeket – elég ha csak a fejemben –, ugyanez az érzés kerít hatalmába tíz év elteltével is. Hiába tettek azóta annyi mindent az ember biztonsága érdekében csillagászati összegekért méghozzá eredményesen, hiába elemezték a történteket számtalan szempont szerint, beleértve az összeesküvés-elméleteket is, hiába halott Oszama bin Laden – én akkor is félek. Nem éjjel-nappal és nem ez a legfőbb életérzés, ami uralja napjaimat, de félek.
Magunktól. Az embertől. A politikacsinálótól és attól, akikre hat, akikből előhívhatja a pusztítást, a gyilkolást. Az emberektől, akik évtizedekig élnek egymás mellett, járnak egymáshoz fodrászhoz, autót szereltetni, jókat enni, anekdotázni, majd egyik napról a másikra átvágják egymás torkát, felgyújtják egymás házát. Hogy ez bennünk van! Vajon mindnyájunkban?
A veszteség tulajdonképpen mindig ugyanakkora, akár kicsi, akár nagy merényletről van szó. Emberek embereket ölnek saját igazságuk nevében – valahogy így lehetne röviden összefoglalni az egész „dicsőséges” világtörténelmet. Tudom, hogy sarkítok, de mi mást tehetnék???!
