„Inkább vagyok elégedett a gyerekem óvodájával, mint nem. A gyerek »nemakarokovibamenni« mondatai úgy érzem, nem az ovi ellen irányulnak, inkább »azanyuvalszívesebbenvagyokitthon« kategóriába tartoznak. Most viszont a szülők több mint a fele igencsak meglepődött. Három csoport van az óvodánkban, elvileg vegyes csoportok (de az én gyerekemében 90 százalékban kiscsoportosok vannak). A vezető óvónő minden csoport óvó nénijeit »megcserélgette« most, nálunk az egyik maradt, a másik egy másik csoportba került, ráadásul éppen a gyerekek szeretett óvó nénije volt az, akit elvettek tőlünk. Az óvodavezető kérdésünkre azzal indokolta a cseréket, hogy az óvónői párok munkáját »megfigyelte és értékelte« az elmúlt évben, amikor új kollégák jöttek, akiket addig nem ismert. Hozzátette, lehet, hogy a jövőben is lesznek ilyen változások. Kérdésem, hogy az ilyesmi megszokott dolog? Nem volna jó valami állandóság a kicsiknek? Vagy ez is »felkészítés« az életre?”
„Nekem nagyon rossz emlékeim vannak arról, amikor kedvenc osztályfőnökünket »lecserélték«, és két pokoli év következett a két remek év után. Pedig ott maradt az iskolában… Állítólag egy kolléganőt, aki párhuzamos osztályt vitt, és nagyon közel állt az igazgatónőhöz, nagyon bosszantott a szülők és gyerekek folyamatos lelkesedése nálunk, melyhez hasonlót ő nem tapasztalt. Kérdésem: mennyire fontos a személyes kötődés gyerekkorban, vagy azt, hogy fontos, csak mi érezzük így, és ezt fölülírhatják »szervezési«, »intézményi« szempontok?”
Állandóság?
Nem írhatják fölül. A személyes kötődés a legfontosabb. Gondolkoztam, hogy így írjam-e: a kielégítő testi ellátottság után a legfontosabb. De a vizsgálatok azt mutatják, hogy szélsőséges esetektől eltekintve a jó személyes kötődésben még a nélkülözés bizonyos foka is elviselhetővé válik. (De ezt nem szívesen írom le, nehogy felmentve érezzék magukat azok, akiknek kötelességük lenne arról gondoskodni, hogy senki ne éljen nélkülözésben.)
Két anyai levélből idéztem. Óvoda, iskola. Mindig újra ide kell idéznünk a gyermekek jogairól kötött nemzetközi egyezményt – melyet a magyar jogrendszer részévé tett az 1991. évi LXIV. törvény –, s melyben az I. rész 3. cikke kimondja, hogy az intézmények, bíróságok, hatóságok, törvényhozó szervek „minden a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban”.
Márpedig minden ismert kutatási és vizsgálati eredmény szerint a gyermek mindenekfelett álló érdeke megkívánja a nagyfokú érzelmi biztonság kialakítását, megadását (még az értelmi fejlődés is az érzelmi biztonságba mélyeszti gyökereit) – ez pedig csak stabil, állandó személyes kötődésben lehetséges.
Minden későbbi „bajnál”, devianciánál – legyen az függőség, agresszió vagy más – ott találjuk az előtörténetben a stabil személyes kapcsolatok hiányát. Család, óvoda, iskola – ebben a fontossági sorrendben. Minél kisebb a gyerek, annál fontosabb e kapcsolatok állandósága (de még a tizedik és tizennyolcadik életév között is nagyon fontos, az ekkor fellépő konfliktusok ellenére).
Nem, nem helyes – extrém esetektől, hibáktól eltekintve – óvónőt, osztályfőnököt (vagy akár más szeretett tanárt) „meg-” és „le-” cserélgetni.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- „Nemcsak a királyfik állnak ki próbákat, de a királylányok is”
- Nagyon furcsa párok
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
- Néhány korty jó a szívnek
- Miért szorong az iskolás?
- Hogyan mentsük át a szabadságból nyert energiákat?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
