Jópofa megfigyelni, hogy kit mi érdekel legjobban egy külföldi országban. Van, akit a flóra-fauna, van, akit a helyi sör (engem), van olyan kedves ismerősöm, aki bárhol jár a világban, mindenhonnan zsákmányol egy szállodai papírtáblát. Aztán otthon kiakasztja a fürdőszobakilincsre, hogy „Bitte nicht stören!”
Misi a játszótereken teszteli a kulturális különbségeket.
Tudni kell, hogy Misit a játszótéren elsősorban a kavicsok érdeklik. A homokozóban is elvan, de azért az első adandó alkalommal inkább kimászik a kavicsos részre, aztán ott nézegeti, szórogatja a kavicsokat a végtelenségig. Egyre nehezebb ez a gyerek, mondom a feleségemnek a játszótérről hazafele menet, milyen szépen gyarapodik! Csak otthon derül ki, hogy nem az önsúlya növekedett, csak épp van egy-két nagyobb kavics a harisnyanadrágban. Gondolom, a legszemrevalóbbakat elteszi direkt, hogy otthon is legyen mit bámulászni majd.
Nagyon becsülöm a kisfiamban, hogy ennyire értékeli a kicsi dolgokat az életben. Kiflit eszik, mondjuk, korához képest profi módon, de azért persze morzsázik. Misikém, lemorzsáztad magad – mondom neki, és mutatom a pólójára pottyant morzsát. Ő elveszi, komolyan tanulmányozgatja, felismeri, hogy ennivaló, akkor a szájába veszi, és szépen elmajszolja. Nem mondja, hogy itt van nekem egy egész kifli, mit nekem egy morzsa!
Szóval Misi a kavicsok szerelmese. A finn homokozókban pedig homok helyett apró kis kavicsok vannak! Hát ez Misinek maga a mennyország.
De más kulturális különbségek is megfigyelhetők a játszótéren. Miért van az, hogy a skandináv gyerekek sokkal kulturáltabban homokoznak (vagy hát kavicsoznak), mint a magyarok?
A magyar gyerekek eszik a homokot a játszótéren, ez gondolom, senkinek nem újdonság. Beülnek a homokozóba, fogják a fagyiformát, föllapátolnak egy jó adag homokot, aztán eszik. Nem megkóstolják, eszik. Amíg van. Miért? Maga a gyerek adja meg a választ, amikor az anyukája hosszú percek után végre felé pillant a padról, ahol a többi anyukával diskurál, és rákiált, hogy: „Jaj, mit csinálsz? Azt csak játékból szabad megenni! Az nem finom!” A gyerek rezignáltan csak ennyit mond: „meg kellett enni.”
De miért kellett megenni (ezt már én kérdezem, nem az anyuka), honnan veszik ezt? Onnan szerintem, hogy ezt látják egymástól, mióta világ a világ, és a homokozó homokozó.
Nézem Misi fiamat a magyar játszótéren, ahogy csodálattal nézi a nagyobb gyerekeket, és próbálja ellesni tőlük, hogyan kell játszani. Mit kell csinálni a homokkal? Meg kell enni. Pipa. Mire való a csúszda? Nekifutásból föl kell futni rajta, aztán legurítani rajta kavicsokat. Pipa. Már próbálja is ki. Hiába mondom én neki, hogy kisfiam, föntről lefele kell csúszni a csúszdán, nem fordítva! Miért hinné el nekem, ha a többi gyerektől nem ezt látja?
Nézi Misi a finn gyerekeket a finn játszótéren, kavicsoznak a kavicsozóban, hátul mennek föl a csúszdára a létrán, aztán meg lecsúsznak rajta. Ámul-bámul. Lesz mit írni a nyári élményeiről.
