A cicánkat egyébként Mauritiusnak hívják, illetve senki sem hívja így, csak ezt a nevet adtuk neki, mert a macskák örömest értenek rajta, ha őket Mauritiusnak vagy Henriknek nevezik. Legalábbis ezt állítja Miskolczi Gáspár „Egy jeles vad-kert, avagy az oktalan állatoknak históriája” című 18. századi etológiai művében. De a mi cicánk nem ért rajta örömest, úgyhogy egyszerűen cicának hívjuk.
Szóval a cicát Cicának hívjuk, és amíg ő volt az „egyetlen gyerek”, ha bármi rendetlenkedés történt (gyanús csörömpölés, asztalra felmászás, lábikrán harapás), rosszallóan azt kiáltottuk: „Cica!” Megmaradt ez a beidegződés, és most hogy már Misi fiam is beszállt a randalírozásba, hasonló helyzetben néha neki is azt mondjuk véletlenül, hogy „Cica!”. Mentségemül legyen mondva, nemcsak én, de a feleségem is.
Gyerekkoromban a nagymamám kevert minket össze a nővéremmel. „Zsuzsikám” mondta nekem néha, vagy ha még időben észbe kapott, „Zsudanikám!” A tesóm meg persze Dazsuzsi volt. Sokat nevetgéltük ezen, az az igazság, Zsudaninak és Dazsuzsinak szólítottuk egymást, és soha nem értettük, hogy képes összekeverni minket a nagymamám, amikor az egyikünk fiú, a másikunk meg lány. Most akkor így utólag megkövetem.
Szóval Misi (akit néha Cicának szólítunk) és a cica (akit néha lemisizünk) kapcsolata nem indult felhőtlenül. De azok után, hogy a cica kiheverte a kezdeti sokkot, kifejezetten jóba lettek.
A cica, akiről még annyi előtörténeti adalékkal szolgálok, hogy a Balaton-parton találtuk pár hetes korában, a strandbüfébe járt koldulni hekket, és valami trauma érhette őt, mert egyrészt picit sántít (ettől egészen nagymacskás járása van neki), másrészt nem hagyja magát simogatni, rögtön harap – Misit egyáltalán nem bántja. Ami fordítva persze nem mondható el. Misi még csak tanulja a simogatást, néha már sikerül neki, de azért a legtöbb simogatási kísérlete inkább csapkodásként vagy cibálásként realizálódik. A cica pedig tűr. Mint egy okos nagytestvér.
Ugyanakkor hogy Misivel se legyünk igazságtalanok, el kell mondani, hogy abszolút egyenrangú partnerként bánik a cicával. Igyekszik bevonni őt a játékba, odadobja neki a labdát, és várja, hogy a cica dobja vissza. Vagy legódarabokat helyez elé, hátha a cica épít belőlük valamit.
Egyszer sikerült igazán a cica kedvébe járnia, mikor a zokniját húzta le, és adta oda neki. Ezt örömmel fogadta a cica, aki nagyon szeret zoknival játszani, csak mi folyton elvesszük tőle. Misinél meg pont fordítva van. Rejtély, hogy eleve miért Misire adjuk a zoknit, aki utálja, és az első adandó alkalommal leveszi, miközben a cicát, aki él-hal a zoknikért, teljes zoknimegvonással sújtjuk. Nincsen logika a világban.
