„Három éve nagypapa vagyok, már két fiúunokám van, és azt szeretném tudni, hogy ezek hogyan fognak felnőni.
Vagyis hogyan lesz, ahogy mi mondtuk annak idején, kemény fickó belőlük, mi fogja őket megedzeni az életre? Mert én azt látom, hogy a szüleik mindig csak engednek nekik. Szép, szép, jó, jó, de ha aztán valami feladat elé kerülnek, hamar megunják. Látom a komámnál, akinek az unokái már iskolába járnak, és azt mondják, okos gyerekek, de ha a házi feladatba beleunnak, könnyen otthagyják, mert nincs kitartásuk.
Honnan fognak ezek a gyerekek kitartást szerezni, ha senki nem kényszeríti őket, hiszen ma már katonaság sincs? Azt is látom, hogy a gyerekek néha úgy rohangásznak kint a kertben, ha itt vannak nálam, mint az eszementek, és a szüleik nem szólnak rájuk. Persze én se szólok a szülőknek, nem akarok összeveszni velük, örülök, ha jönnek, de bevallom, idegesít, hogy olyan tehetetlenek, és hogy semmiben nem állítanak követelményeket.”
Edzés
Igen, sokszor halljuk, hogy „ha engedünk a gyereknek”, „ha nem kényszerítjük” – vagyis ha legalább időnként nem gyötörjük meg egy kicsit, ha „csak szeretjük”, hogy lesz belőle „kemény legény”, vagy éppenséggel: „anyámasszony katonája lesz”. (Főleg a fiúkat fenyegeti ez a „keménységi követelmény”, a lányokkal szemben kicsit irgalmasabb szívűek vagyunk.)
Az észrevételeknek annyiban van jogosultságuk, hogy időnként tényleg találkozunk a „teljes elengedés” – én inkább azt mondanám: tehetetlenség – minősített eseteivel. Ugyanakkor ezzel együtt van jelen nevelési mindennapjainkban a teljesen értetlen – és értelmetlen – korlátozás is, otthon ugyanúgy, mint az intézményekben. Holott nagy vizsgálatokból tudjuk, hogy mind a két szélsőség egyformán rossz, káros. A mindenben korlátozó családból ugyanannyi aszociális, antiszociális, neurotikus (vagyis deviáns – a társadalmi normától eltérő magatartású) kerül ki, mint a „mindent megengedő” családokból!
Nem úgy van, ahogy gondolnánk, hogy a korlátozó családokból jönnek azok az emberek, akik legalább „tudnak uralkodni magukon”.
A többé-kevésbé egészséges gyerekek és felnőttek – úgy gondolom, mindnyájan többé-kevésbé vagyunk egészségesek, mivel nem vagyunk tökéletesek –, szóval a többé-kevésbé egészséges gyerekek és felnőttek „középről” jönnek. Mindent tiltani, mindent megszabni, mindenre való tekintet nélkül viszonylag könnyű, és ugyanilyen könnyű a „mindent engedés is”. A nehéz: az adott pillanatban megérteni, hogy miről is van szó, és ahhoz viszonyulni. Ez nagyon fáradságos.
Ami pedig a házi feladat megunását illeti, a sok házi feladat tökéletesen fölösleges. Ilyenkor tapasztaljuk, hogy az a gyerek is, aki tudja, egy idő után rosszul csinálja meg. A negyedik, ötödik, hatodik, nyolcadik feladatot már megunja. „Nincs akaratereje – mondjuk. – Nincs kitartása.”
De miért legyen?
Ha tudja a feladatot, és jól old meg mondjuk egy-két példát, akkor teljesült a feladat célja, bizonyságot tett arról, hogy érti. Ha tovább kell csinálnia, unalmas, mert felesleges. Ha viszont nem tudja, akkor nem használ semmit a sok gyakorlás, mert előbb meg kéne értenie, meg kellene tanulnia… Az igazi fejlesztés soha nem azt gyakoroltatja, amit a gyerek nem tud (ettől csak sokkal jobban meg fogja utálni a dolgot), hanem fejleszteni kezdi azt a készséget, amire szüksége van a megoldáshoz. Hiába „akarom”, hiába „kényszerítem”, hogy másszon fel az a büdös kölyök a kötélre, ha nem erősítem meg előbb azokat az izmait, amelyek ehhez kellenek. Ha nem tud vagy alig tud felmászni, hiába adok neki hármast, ez nem viszi előre a dolgot. Szóval hiába gyakorolja a gyerek kitartóan azt, amit nem tud… Amit pedig tud, azt fölöslegesen már nem kell gyakorolni.
Ami pedig a rohangálást illeti: ez a kisgyerekek testi-lelki sajátosságaiból és szükségleteiből fakad. Az intenzív nagy és kis mozgások fejlesztik az agyi idegpályákat, ezzel többek között a beszédkészséget és a gondolkodást… Én is úgy gondolom, hogy ezért nem kellene rájuk szólni.
A követelményt én nem követelménynek nevezném, hanem például a nap jól kialakított ritmusának, amit magam is betartok, és így a gyereket is viszem magammal ezekbe a megnyugtató, ismerős ritmusokba. Nem „követelmény”, hogy együtt ülünk le az asztalhoz, ha lehet, már reggel is, de este mindenképpen, hanem ez „nálunk így szokás”, és jó esetben – ha nem gyötrik „szép evéssel” vagy egyéb módon a családi asztalnál – a gyerek is szívesen ül le velünk… Éppen így lehet ez a lefekvés idejével, amikor ágyba bújás után már a várva-várt mese jön…
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
Hajdu Bea és Mariann- Angelina Jolie újra Magyarországon!
- Miért kerültek a magyar nők a „boldogságlista” végére?
- A tehetségkutatás új útjai
- Hol a boldogság mostanában?
- Eljegyzés – kezdet vagy vég
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
- Anya főz
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
