Egyenek-e drágábban a politikusok?

A hír: Három euró ötven centbe kerül a klasszikus Margherita pizza akármelyik nápolyi pizzériában. Kivéve, ha a vendég politikus: ilyenkor száz euró szerepel a számlán. Kilencven cent helyett kilencven eurót fizet a csésze kávéért is. A kezdeményezés az egyik legismertebb nápolyi pizzéria, a Sorbillo kezdeményezésére indult, és a városban már közel félszáz vendéglő csatlakozott hozzá. Az első, aki drágábban ette a paradicsomos, mozzarella-sajtos pizzát, Sergio D’Antoni ellenzéki politikus volt. „Száz euró fölöttébb sok egy pizzáért, de muszáj volt kifizetni, különben soha többet nem ülhetek be pizzériába” – panaszkodott a sajtónak. A pizzériatulajdonos, Gino Sorbillo elmondta, hogy akkor jutott eszébe az árdrágítás, amikor meghallotta, hogy szenátorok és képviselők majdnem ingyen esznek a parlamenti étteremben és drága Maseratikat vásárolnak. „A gazdasági válságban ez megengedhetetlen” – érvelt.

  
Winkler Nóra véleménye: Olvasni ezt a hírt ugyanolyan hátradőlős elégedettséget okoz, mint amit akkor érzünk, ha a filmekben a gonosz elnyeri méltó büntetését. Hogy tessék, néha azért mégiscsak nyer az igazság. Mint a Robin Hoodban, a szegények, de bátrak az érzéketlen gazdagokkal szemben. De ha kicsit hátrébbról szemléljünk a történetet, van benne valami rémisztő. Leginkább annak a még kicsike előjele, amit gazdasági szakemberek már jó ideje előrejelzésszerűen mondogatnak. Hogy olyan feszültségekhez, egyre kezelhetetlenebb indulatokhoz vezet az társadalom nagy rétegeinek elszegényedése, ami könnyedén polgárháborús helyzeteket hozhat.

Már a 2008-as válság idején is voltak ilyen hangok, de nekem azok akkor még leginkább értelmezhetetlenek voltak. Hogyhogy polgárháború? És nem mintha ma ez már mint a biztos jövő látszana, de pont az ilyen kis hírekből lehet összerakni, ahogy fogy az emberek türelme. A politikusok feltételezhetően eddig is szinte ingyen ettek, de ezzel senkinek nem volt kedve foglalkozni, mert amíg a saját élete rendben és biztonságban van, jobb dolga is van az embernek, mint hogy ilyesmiken mérgelődjön. De egyre kevesebben érzik rendben vagy biztonságban az életüket, így élesebb a kérdés: hogy lehet az, hogy más irreálisan jobb feltételekkel jut hozzá ugyanahhoz. És hogy lehet az, hogy a nagy megtakarítások, nadrágszíj-összehúzások közepette Maseratikat vásárol egy minisztérium? Eddig is így volt, csak eddig nem volt annyira irritáló.

Szóval miközben annak örülünk, hogy lám-lám, jól megszívatták a politikusokat, és ez esetben így is van jól, lássuk azt is, hogy mindez arról is szól, hogy fogy a türelem, nőnek az indulatok. Ami vezethet jóhoz is, miszerint társadalmi nyomásra esetleg mégiscsak leáll a Maserati-park állami költségen való felépítése, de megvan az a veszélye, hogy egyszer csak minden Maserati indulatot kelt, akkor is, ha egy sok munkával, okosan, tisztességesen vezetett családi üzlet feje veszi magának a saját pénzéből. Mint ahogy létezhet olyan politikus is, akit valóban izgat, hogy a népén segítsen, és nem az ingyenmenza kiváltsága élteti.

Csakhogy amikor az igazságtalanságérzet mindent elönt, ritkán marad hely mérlegelni, megítélni, hogy az egyes sztorik mögött jó vagy rossz erők állnak, és ez valóban fenyegető.