A hír: Tévedésből „agyonpucolt” egy 200 millió forintnál is drágább installációt egy takarítónő Németországban. A mű címe: Amikor elkezd beázni a plafon. Alkotója, az 1997-ben elhunyt Martin Kippenberger megszáradt esőtócsa látványrétegével „vonta be”. A túlbuzgó takarítónő ezt piszoknak nézte, és addig tisztogatta az alkotást, míg meg nem szabadította a tócsahatástól, amivel teljesen tönkretette, helyrehozhatatlanul. Az installáció nem a dortmundi múzeumé, hanem egy magánszemélyé, aki csak kölcsönadta kiállítani. A múzeum értetlenül áll az eset előtt, mert a takarítóknak világosan értésükre adta, hogy nem nyúlhatnak a műtárgyakhoz.
Karafiáth Orsolya véleménye: Nemrég hallottam egy esetet, egy galériatulajdonos mesélte. Bejött hozzá egy idős hölgy, szemében könnyekkel, kezében pedig egy porzsákkal. Kiderült, hogy koszosnak tartván a Rippl-Rónai pasztellképeket, az eladás előtt alaposan kiporszívózta őket. Sajnos nem volt szerencséje, az értékes képek úgy ahogy vannak, porrá váltak, megsemmisültek. Szerencsére a hírben szereplő esetben, bár egyfelől menthetetlen kár érte a művet, másfelől mégis sikerült menteni a menthetőt: a tárgy maradhatott.
Elképzelem a mi takarítónőnket, ahogy napról napra megy végig a termek során, betartja az utasításokat, nem lép húsz centiméterrel közelebb a festményekhez, installációkhoz. Vigyáz, gondosan ügyel, hogy a termek csillogjanak, villogjanak. Ám az említett alkotás nem hagyja nyugodni. Eleinte ugyan szó nélkül elment mellette, tette a dolgát, nem is figyelte meg tüzetesebben. Ám egy nap észreveszi, hogy valamiképpen kilóg a többi munka közül, mintha furán csillogna a felszíne, mintha koszos lenne – ez eddig nem szúrt szemet neki. Mivel mindig rá volt bízva az adott terem, megijed, hogy atyaég, itt valami történt, lehet, hogy az eset az ő hibája, azonmód tenni kell valamit, hogy a mű rendes szépségében ragyogjon. Így láthatott neki végzetes munkájának, aminek egyfelől a rongálás, másfelől egy teljesen másik műalkotás lett a vége.
Elképzelem a magángyűjtőt is, amikor meghallja a hírt. Kippenberger hatalmas művész, munkáit kiállítják a MOMA-tól a Tate Modernig mindenhol, az egyes darabok ára az egekben jár. Nyilván ő sem két fillérért jutott hozzá. Az is száz százalék, hogy a kölcsönadott munka biztosítva volt, egy per után hatalmas összeghez juthatott volna, megszorongatva alaposan a múzeumot. Ám ő nem ezt lépte, és amit tett, szép tisztelgés Kippenberger merész alkotószelleme előtt. Azt mondta, jól van, így teljesen más kontextusba került ez az eredeti installáció, de így is van értelme, így is művészet, maradjon kiállítva, és kerüljön mellé a tény, miként jött létre ez az új műalkotás.
A történetről valamiképpen Nick Hornby egyik novellája, a Cicikrisztus jutott eszembe. (A novella a Beszélgetés az angyallal című, Hornby által szerkesztett antológiában jelent meg, ami az említett szövegen kívül még tizenegy nagyszerű elbeszélést tartalmaz.) A sztori a következő: egy nagydarab, a művészethez cseppnyit sem értő fickó kénytelen teremőrként elhelyezkedni egy modern művészeti múzeumban. Szerencsétlenségére abba a terembe osztják be, ahol egy mozaikokból összerakott monumentális Krisztus-kép van kiállítva. A műtárgy különlegessége, hogy ezeknek az apró képecskéknek mindegyikén egy női mell képe látható. A teremőr eleinte undorodik a műtől, nem érti, egyesek miért nézegetik, mustrálgatják, vajon mi a fene tetszik nekik ebben az iszonyú és gyalázatos valamiben. Ő is tudna ilyet csinálni, gondolja, hol van ebben a művészet, mi ez a baromság. Aztán telnek-múlnak a napok, és kezd hozzászokni a látványhoz. Már nem zavarja, hogy ott kell strázsálnia, a szemét egyáltalán nem bántja a látvány.
Hornby finom eszközökkel mutatja be, ennek az embernek hogyan árnyalódik a viszonya a Cicikrisztushoz, hogyan lesz a teljes elutasításból elfogadás, majd végül rajongás: a férfi odáig jut, hogy ölre menne a műért, legszívesebben odasózna azoknak, akik fanyalogni mernek, akik nem látják át, milyen jelentős dolgok fogalmazódnak meg egyetlen műtárgy kapcsán. Talán eztán a takarítónő is más szemmel nézi a művet, ami immár az ő alkotása is – ha még nézheti, és nem rúgták ki azonmód. Érdekes kérdés lenne az is, hogy eztán, ha a műgyűjtő úgy dönt, továbbadja a művet, ad-e százalékot neki – elvégre nélküle, az ő „művészi” közbenjárása nélkül nem lenne ugyanaz az emlegetett alkotás…
