Úgy érzem magam a kávéházban, mintha befurakodtam volna egy családba. Mindenki ismer mindenkit. A pincér egy apa gondoskodó tekintetével szemléli a vendégeit – a többség a Nagymező utca színházaiból érkezett –, akik kedélyesen átszólnak a szomszéd asztalokhoz, közben tökfőzeléket esznek fasírttal, vagy csak kávéznak, süteményt majszolnak. Aztán belép Attila, barátságosan üdvözli a csapatot, ide egy puszi, oda egy mosoly, amoda egy hátba veregetés…
Amikor a teáját kevergeti, és megtudja, hogy engem a siker mögötti világ érdekel, felnevet.
– Tudja, mi van a siker mögött? Egy rengeteget dolgozó ember. Nemrég a Miss Saigon premier-előadásai hozták lázba a nagyérdeműt, most a Cigányszerelem bemutatója, hál’ istennek, dübörgő tapssal. A próbákkal és az imádott énektanárnőm, Bagó Gizella mindennapi óráival párhuzamosan készítettem egy azonos című CD-t is. Élveztem a dzsesszes feldolgozású dalokat, a közös zenélést a Gipsyland zenekarral, csakhogy egy szabad percem sem volt. Feszültség, izgalom, munka. De ez nem panasz, hiszen mindig arról álmodoztam, hogy zenélni-énekelni fogok.
– Már akkor is, amikor bő tíz évvel ezelőtt a tanítóképző főiskola hallgatójaként egy csudás nevű rockbandában, a „Zsámbéki zúzók”-ban játszott?
– Miket tud! Igen, már akkor is a zene volt az álmom, éveken át tanultam gitározni. És örülök, hogy szóba hozta Zsámbékot. Hiszen ott nemcsak „zúztam”, hanem megismertem Vikit, a feleségemet is.
– Majd meglepően korán, huszonhárom évesen megnősült.
– Tudom, hogy mostanában jóval harminc felett kerülnek össze a párok, én viszont azt gondolom, jól tettük, hogy korán összeházasodtunk. Huszonévesen sokkal könnyedebbek, talán felelőtlenebbek vagyunk, egyszerűen csak örülünk egymásnak. A harmincasok már mindent százszor meggondolnak, problémáznak, vívódnak, aztán sokan egyedül maradnak. Nem beszélve arról, hogy belőlem fiatal nagypapa lesz – bár ezt vicces most elképzelni… –, hiszen a nagylányunk, Luca nyolcéves, Emma hat, Anna pedig kettő.
– A fiatalok vagy mintakövetők, vagy „csak azért is” választanak teljesen más életformát, mint a szüleik. Gyakran a rossz családi élmények hatására…
– Szerencsés vagyok, mert a szüleim hagyománytisztelő, gyerekeikért élő emberek. Egy Kisvárda közelében levő faluban, Ajakon éltünk kilencéves koromig a két bátyámmal, anyukám ápolónő volt, apu a Villamos Műveknél dolgozott. Szabad, boldog, eleven gyerek voltam! Rengeteget játszottam a testvéreimmel, unokatestvéreimmel. A karácsonyt megelőző időszakban a Dolhai mamánál összejöttek a környékbeli idős nénik, és egy hagyományos nagy szövőszéken szőtteseket, kendőket készítettek. Mi, gyerekek ott ólálkodtunk, és hallgattuk, miről folyik a szó. Emlékszem, hogy a mamánál még kemence is volt, a falubeliek nála sütötték a hagyományos karácsonyi süteményeiket. Például a mákos bobajkát. Nem ismeri? Ez „magyarul” mákos guba, csakhogy nálunk nem kifliből, hanem kelt tésztából készült. Micsoda illata volt! Arra is emlékszem, hogy szenteste, miután megvacsorázott a család, felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a rokonokat, majd együtt mentünk az éjféli misére. Amikor nem volt nagyon hideg, Béla bátyó felvette a harmonikáját, és végigmuzsikálta az utat a templomig, mi énekeltünk…
– Mit gondol, a három kislánya is hasonló lelkesedéssel mesél majd húsz év múlva a gyerekkori karácsonyokról?
– Biztosan. Hiszen az illatok, az ízek, a karácsonyfa-díszítés izgalma-öröme ugyanolyan, mint az én gyerekkoromban, legfeljebb a szenteste más. Ekkor végre együtt vagyunk mi, öten, és csak másnap kezdődik a rokonlátogatás. Persze azt sem hallgatom el, hogy a karácsonyi előkészületekből, a csodavárás megteremtéséből Viki, a feleségem sokkal többet vállal, mint én. Ő a Zeneakadémia könyvtárában dolgozott, ám a kislányaink miatt lassan már kilenc éve otthon van. Összetartja a családot. Szabályos apuka vagyok én is – lovagolnak a hátamon a lányaim, és rohannak elém, amikor hazaérek –, esténként viszont eltűnök, hiszen a színész este dolgozik.
– Egy barátnőm kilencéves kislánya sírva fakadt egy bemutatón. „Hogy merte az a bácsi ölelgetni anyut?” Nem könnyű egy kisgyereknek, ha az édesapja Rómeó (vagy az anyja Júlia), és a színészek párjainak sem sétagalopp az élet.
– Igaz, de mi nagyon vigyázunk a lányokra, csak gyerekeknek szóló színházat nézhetnek. A feleségemmel pedig együtt szoktunk hozzá ahhoz, hogy én ismert lettem – hogy leveleket kapok rajongóktól, amelyeket ő is láthat, hiszen közös a számítógépünk –, és ez nagy szerencse. Viki nemcsak a feleségem, de a legjobb barátom is. Például amikor befejeztük a házunk építését, azt gondoltam, hogy szép, amit elértünk, de tele vagyunk adóssággal, és pánikhangulat uralkodott el rajtam. Naponta számolgattam a fellépésekből bejövő összegeket, mert nyomasztott, hogy nemcsak a banknak – szerencsére forint alapú hitelt vettünk fel –, de a családunknak is tartoztunk. Ráadásul aggódtam, hogy észreveszik rajtam a nem éppen pozitív hangulatot, miközben egy sikeres embernek (szorongás helyett) csillogni kellene. No, ebből az állapotból rángatott ki Viki egy jól irányzott mondattal: „Adjuk el a házat, hiszen amikor a színművészetire jártál, egy huszonhét négyzetméteres lakásban is boldogok voltunk!”
– Csodát tett egy mondat?
– Pontosan. Lehiggadtam, kitartóan dolgoztam-dolgozom, és ma már túl vagyunk a nehezén. Szóval most jó: élvezem a szerepeimet, aranyosak a lányaink, és harmincnégy éves koromra eléggé felnőtté váltam ahhoz is, hogy megismerjem önmagam. Például rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok az egyedüllétre. Ha Viki elmegy néhány napra a gyerekekkel, az első két napot élvezem, majd elhagyom magam, és csak vegetálok. Ha nincs velem a családom, semmi nem megy… Aztán megjönnek, és a lányaim sürgősen összevesznek egy Barbie babán, mert mindháromnak ugyanaz kell. No, ilyenkor már feléledek, és jól érzem magam.
Mert csak velük kerek a világ.
Névjegy
• 1977-ben született Kisvárdán
• 2005-ben fejezte be a Színművészeti Egyetemet, a Budapesti Operettszínház tagja
• Jelentős a rajongótábora. A közönség szavazatai alapján kapta meg a Súgó Csiga díjat, a szakma elismeréseként ítélték neki az „Év musicalszínésze” díjat a 2006–2007-es évadban. A Magyar Rádió alapította eMeRTon díjban pedig az év felfedezettjeként részesült.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Ha nincs velem a család, akkor semmi nem megy…
- Azzal is adsz, ha elfogadsz
- Jöttem, láttam, hazahoztam
- Szépségből szörnyeteg
- Kudarcból jeles?
- Anya főz
- Burda Anna grafikusnő negyvenévesen új karriert álmodott
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
