Néhány hónappal ezelőtt egy fiatal színész nevetve mesélte, hogy az újságírók mindig olyanra „szabják”, amilyet az olvasóik elvárnak. Egyszer minimális szókincsű macsóként tüntetik fel, máskor olyan bölcsességeket adnak a szájába, mintha az Akadémia elnöke lenne.
Megsértődtem a szakmám-hivatásom nevében – hiszen minden embernek sok „színe” van –, de bizony Somát hallgatva eszembe jutott a fiatal színész.
Itt ülök Spitzer Gyöngyi leánylakásának színes-vidám konyhájában, kortyolgatom a gyógyteáját, közben ő arról tart előadást, hogy megrendítő élményt jelentett számára a hétesi cigánytelep, és boldog, mert az aukción szereplő kilenc hímzésből hat elkelt. Ráadásul az asszonyok egyenlően osztották el a befolyt összeget, így mindannyian vittek haza némi pénzt… Igen, ha csak erre a történetre összpontosítanék, akkor „szent asszonyként” mutatnám be Somát – tépelődtem tovább –, de ez hazugság lenne. Hiszen minden gesztusa, grimasza és nevetése arról árulkodik, hogy csöppet sem szent. Inkább tehetséges, vagány, másokon segíteni akaró, igazi nő.
– Ez az aukció éppúgy illik hozzám, mint a színpad, az új könyvem kapcsán tartott előadások vagy a lelki wellness hétvégéim – magyarázza energikusan.
– Nem sok ez?
– Dehogy! Egyrészt karbantart a Nia tánc, a jóga, a pilates, az úszás, a futás, másrészt ha három lenne belőlem, akkor is tele volnék teendőkkel. Én hármas ikerterhességből maradtam meg egyedüliként… Tehát többféle személyiségem van, „sokan vagyok”. Már ötéves koromban színésznő akartam lenni, de nem sikerült, viszont felvettek a dzsessz tanszakra. Imádok énekelni, és eleinte azt gondoltam, hogy az életem a színpadi csillogásról szól majd. De ez csak a lelkem fele… Ezért hallgattam az asztrológus barátaimra, akik kitartóan mondták, hogy gyógyítónak-tanítónak születtem.
– A gyógyító-tanító Soma ment a hétesi cigánytelepre?
– Nem. Bódis Kriszta író, dokumentumfilm-rendező hívott – aki évek óta elhivatottsággal dolgozik e közösséggel –, hogy lépjek fel a nyári alkotótáborukban. Négyszázan élnek Ózd-Hétesen, elképesztő szegénységben. Nincs munkalehetőség. Semmi. Ózdon megszűnt az ipar, a közeli Miskolcon is százan jelentkeznek, ha pénztárost keres egy bevásárlóközpont. Ráadásul sok a gyerek. Előfordul, hogy azért nem mennek iskolába, mert nincs cipőjük. Persze megállhattam volna azon a ponton, hogy a művésznő lelibben a telepre egy alkalommal… De ez kevés. Nem akartam nyomorturista lenni, és a fejembe vettem, hogy megpróbálok segíteni az ott élő asszonyokon. Akik olyan férfiuralomban élnek, amilyet legfeljebb a nagyanyáink ismertek.
– Szívesen fogadták a segítségedet?
– Sokat tanultam három év alatt. Például azt, hogy csak lassan, óvatosan és hitelesen lehet eredményt elérni. Az utóbbi különösen fontos: ha ígérsz valamit, be kell tartani!
– És a lassúság?
– Erről regényeket lehetne mesélni. Amikor láttam, hogy az asszonyok életéből hiányzik az öröm, és a hétköznapjaik kizárólag a férfiak és a gyerekek szolgálatáról szólnak – amit csak rengeteg nyugtató szedésével tudnak elviselni –, javasoltam, hogy legalább sétáljanak, mozogjanak egy kicsit. „Sétálni? Csak úgy menjünk cél nélkül? Hová? Minek?” Amikor először megemlítettem, hogy hetente egyszer szakadjanak ki a családjaikból, és jöjjünk össze egy lepukkadt, ám egy asszonykör számára alkalmas helyiségben, megint ellenállásba ütköztem: „Hagyjuk otthon a gyerekeinket és a férjünket azért, hogy beszélgessünk? Lehetetlen!” Amikor megpróbálkoztam azzal, hogy megtanítsam őket meditálni, méltatlankodtak: „Hogy képzeled? Mi nem fekszünk a földre, mert az olyan, mintha kiterítenének!” Tehát ülve meditáltunk… Amikor megkértem őket, írják össze a jó tulajdonságaikat, és azt, hogy miért becsülik önmagukat, értetlenül néztek rám. Egyesek írni sem tudtak, mások nullának-semminek tartották önmagukat. És csak nagyon lassan tudtam őket rávezetni, hogy ismerjék fel a jót magukban: remekül-ízesen főznek (néha a semmiből), sokáig szoptatják a gyerekeiket, gondoskodó-odaadó feleségek. Arról már ne is beszéljek, hogy eleinte gyanakodva méregettek: „Valódi a hajad és a melled?” Tehát megmutattam nekik, hogy valódi.
– Hogy viselted a kudarcokat?
– Jól, mert közben éreztem, hogy egyre inkább elfogadnak. Ma már ott tartunk, hogy kötni is tanulnak az asszonykör tagjai, és a tizennégy éves cigánylány lelkesen közli: „Soma néni, magunkban is tudunk meditálni.” Ráadásul többen segítenek abban, hogy megtaláljunk egy saját művészeti stílust, aminek alapeleme a cigány folklór. A legközelebbi tervem az, hogy az asszonykör tagjait elviszem egy élményfürdőbe – a többségük nem tud úszni –, megvacsorázunk egy étteremben, majd elmegyünk egy táncos szórakozóhelyre. Élményekre van szükségük ahhoz, hogy bátrabban tegyenek önmagukért a férfiuralomban.
– A férfiuralom csődjéről írsz az Új egyensúly című könyvedben.
– Azt gondolom, hogy fordulóponthoz érkezett a férfi-nő viszony, ez a jelen egyik legfontosabb változása.
A hagyományos szerepek ideje lejárt, a nők helyet követelnek maguknak az élet minden területén. Egy új egyensúly megteremtése előtt állunk, amihez ki kell lépnünk a megszokott szerepeinkből.
– Te ezzel a kellemes leánylakással már évekkel ezelőtt kiléptél a szokványos szerepből.
– Hogyne! Bár a gyerekeim kifúrtak a leánylakásomból, hiszen ma már a nagyfiam és a nagylányom lakik itt, ezért kucorgunk mi a konyhában. De okosan döntöttem harmincöt éves koromban: szükségem van egyedüllétre is.
– Jót tett a házasságodnak?
– Biztosan. Huszonkét éve élünk együtt, és most a lehető legjobb a kapcsolatunk. Mögöttünk vannak válságok meg egy hosszú krízis is, de már tudjuk, mindketten szeretünk egyedül lenni, és jó együtt. Tavaly karácsonykor kettesben mentünk le a balatoni „erőhelyünkre” – a házunk teraszáról látjuk az összes tanúhegyet, a kertünk szakadékba torkollik, rókák is betévednek hozzánk –, és úgy megerősödtünk, mint a mobiltelefonod, amikor feltöltöd.
– Eszerint van egyensúly férfi és nő kapcsolatában?
– Ki fog alakulni. A vidéki cigány asszonyok tényleg az utolsó alávetettségben élő női generációhoz tartoznak. Nekik, de legalább a lányaiknak rá kell döbbenni arra, amit ma már biztonsággal állíthatunk: nem a férfi a teremtés koronája, hanem együtt vagyunk azok.
Névjegy – Spitzer Gyöngyi
• 1966-ban született Debrecenben, húszévesen költözött Budapestre
• Ének szakon végzett a dzsesszkonzervatóriumban, és pszichológiát tanult Miskolcon.
• Több zenekart alapított, tévé- és rádióműsorokat vezetett.
• 2003-tól a Megasztár zsűritagja volt három szérián át.
• 1998-ban létrehozta a „Nők 2000 – Nyitott kapu” közhasznú alapítványt (www.nok2000nyitottkapu.hu).
• 1999 óta publikál, eddig négy könyve és két CD-je jelent meg.
• Férje Lőrincz György zenész, hangmérnök, két gyermekük van.
Fotó: Lukács Dávid
Stylist: Domán Melinda
Smink: Bertalan Viki
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Soma – „Cigány lányokat tanítok meditálni”
- Minden sikeres don mögött áll egy donna?
- Jelmezbál lesz nálunk!
- A spiritualitás dicsérete
- Neveljen orchideát!
- A színek hatása
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
