Volt vagy van valamilyen babonája?
Mindig is volt, már egyetemistaként is. Például a vizsgaidőszakban nem cseréltem alsóneműt és inget. Ha sikerült a 4-5 vizsgát 4-5 alkalomra megcsinálni, akkor alig lett koszos az ing nyaka. Egészen addig vizsgáztam ugyanabban, míg be nem csúszott egy sikertelen vizsga, akkor viszont már lecseréltem. De nemcsak én voltam ezzel így, hanem valamennyien az egyetemen. Egyszer azonban előfordult, hogy nem ragaszkodtunk a megszokott babonához.
Éppen az egyetemi könyvtárban tanultunk, amikor kiszaladt valaki az anatómiáról azt kiabálva: „Gyerekek, karambolozott a Fehér professzor úr, és a Gyűrű Feri bácsi vizsgáztat!” A Fehér professzornál nagyon nehéz volt levizsgázni, míg a Gyűrű Feri bácsit kenyérre lehetett kenni. Aki élettanra készült két hete, kölcsönkért egy öltönyt, átöltözött a vécében, és gyorsan beiratkozott a vizsgára. Aznap a százas évfolyamból több mint negyvenen levizsgáztak, miközben eredetileg csak tizenöten voltak beírva.
Sportolóként is voltak szerencsét hozó szokásai?
Idős játékosként már elkezdtem hinni a gyógyszerekben. Amikor Olaszországban játszottam, mindig bal kézzel vettem be meccs napján azokat a gyógyszereket, vitaminokat, amelyekről azt gondoltam, hogy a teljesítményemet javítják. Bal kézben fogtam a pirulát, és mindig ugyanazzal a fajta ásványvízzel vettem be. Aztán jött egy meccs, amelyen nagyon rosszul játszottam, és emiatt kikaptunk, akkor átraktam a gyógyszeres tégelyeket egy másik polcra, és a fürdőszobában vettem be a tablettákat. Attól fogva ismét jöttek a jó meccsek és a gólok. Szerintem mindenkinek van valamilyen babonája, miközben a legbabonásabbak rendszeresen elüvöltik magukat, hogy „nem vagyunk babonásak”, és utána megcsinálják a saját babonájukat.
Már edzőként – szintén babonából – a Pavlik doki (dr. Pavlik Gábor, a vízilabda-válogatott orvosa volt hosszú éveken keresztül – szerk.) mindig adott nekem meccs előtt egy szem koffeintablettát, a stressztől ugyanis az ember hajlamos ásítozni. Mostanában ginszengampullát szoktam inni, mert javítja az agykéreg oxigénfelvételét. Egyet a taktikai megbeszélés előtt, egyet negyedórával a meccs kezdete előtt, egyet pedig 5 perccel előtte, és az utolsó két ampullát babonából a Tóni bácsinak (dr. Gábor Antal csapatorvos – szerk.) kell kinyitni, mert akkor nyerünk. Sajnos ez akkor is így van, amikor vesztünk, tehát ez nem százszázalékos.
Van még egy érdekes babona a válogatott berkeiben, amelyet még a 90-es évek végén vezettünk be. A perthi vb-döntő előtt, amikor melegítettünk a medence körül, már ki volt készítve a dobogó. Volt, aki a bronzmeccset nézve leült a dobogó valamelyik fokára, és úgy nézte a meccset, mint hogyha egy szék lenne, a csapat pedig nem nyerte meg a döntőt. Azóta ha valaki fiatalon bekerül a válogatottba, vagy újonnan a stábba, és ezt nem tudja, akkor egyből ráüvölt a többi: „Dobogóra ne lépj rá!”, „Dobogóra ne ülj le!”
Az is babona volt, hogy Sydney-ben a csapat mindig a kék edzőruháját hordta a meccsekre. A döntő előtt azonban kaptam egy telefont a MOB-irodáról, hogy az Adidasszal való szerződés szerint a dobogón mindenkinek a piros melegítőt kell viselnie. Én azonban nem mondtam meg a játékosoknak, ennélfogva nem hozták el magukkal. Úgy gondoltam, hogy ha megmondom nekik, hogy a piros a kötelező, és elhozzák, akkor egy: felborítjuk az addigi rendet, mert mindig kékben jártunk, kettő: elkezdenek azzal foglalkozni két órával a meccs előtt, hogy a mérkőzés után lesz egy eredményhirdetés, és arra gondolnak, melyik fokon fognak állni. Nem ezen kell filózni! Ezért én ezt eltitkoltam, kimentünk, kékben álltunk fel, megkaptuk az aranyérmet, utána pedig azt mondtam: kifizetem a büntetést az Adidasnak, ha lesz. De végül nem lett, mert úgy örült az Adidas, hogy az egyéni első helyek után nyert egy csapat is aranyat, hogy már nem is törődtek a melegítő színével.
A cikk teljes terjedelmét a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb 2012/2. számában olvashatod.
