A hír: A bicskei menekülttábor helyett a fóti gyermekközpontban helyezik el a menedékkérő kiskorúakat, mivel a korábbi állapotok nem voltak alkalmasak a nevelésre. Szabó Máté ombudsman szerint a gyermekotthonban szükség lenne elkülönítőhelyiségre az újonnan érkezetteknek, az ott dolgozó pedagógusoknak pedig szakértői támogatásra. A gyermekközpont munkatársai szerint szinte valamennyi kiskorút (és rajtuk keresztül őket is) súlyosan megviselték a menekülésükkor átélt megrázkódtatások, mindez pedig súlyveszteséget, krónikus fejfájást, váratlan és kontrollálhatatlan dühkitöréseket is előidéz.
Karafiáth Orsolya véleménye: Lehetne egy népszerű vetélkedőben is erős buktató kérdés az, hogy tudjuk-e, mikor van a menekültek világnapja. Én sem tudtam, egészen a közelmúltig. Persze mondhatjuk, hogy ki sem látszunk az úgynevezett alkalmakból, hogy ha tényleg minden egyes problémára koncentráltan figyelnénk, másból sem állna az életünk, mint hogy számon tartsuk, hogy ma teszem azt a fákról kell megemlékeznünk (érdekes módon ezt a legtöbb iskolában meg is teszik), ma a vakvezető kutyákra kellene gondolnunk, ma a költészetre, az anyákra, ma a hajléktalanokra. (Ez utóbbinál megjegyezném, hogy egyre többeket érint a dolog, mégis vészesen kevesen jelentek meg az idei virrasztáson, hogy legalább egy jéghideg éjszaka feléig megéljék, megtapasztalják, mit is jelent honfitársaink egy részének ez a nem éppen választott létállapot.)
Valahogy furán súlyozunk, szelektíven kezeljük a problémákat. Június 20-a lenne egyébként a megfejtés, de a katolikus egyház január 17-én is megemlékezik a menekültekről. Alig néhány fórumon említik ezt a napot, pedig a menekültek nagy (és a háborúk, katasztrófák miatt egyre nagyobb) száma különösen indokolná, hogy foglalkozzunk azokkal, akiket a sors (politikai rezsimek, hatalmak játszmájának bábujaként) arra kényszerít, hogy mindent hátrahagyva elhagyják addigi életüket, és máshol próbáljanak szerencsét. Vagy egyáltalán: máshol próbáljanak túlélni. Valahogy hangosabbak azok a cikkek (gondoljunk csak Angliára, Németországra), amelyek a bevándorlók okozta problémákról szólnak.
De hogy ne menjünk olyan messzire: biztosan sokaknak vannak barátai, rokonai, ismerősei, akik Erdélyből érkeztek menekülve, vagy akik, hogy időben még közelebbit mondjak, a délszláv háború idején voltak kénytelenek nekiindulni. Nekem egy nagyon kedves és közeli barátom tapasztalta meg, mit jelent az, amikor a barátait besorozzák a hadseregbe, és aztán sorra jönnek a hírek, kik estek el. Mit jelent az, amikor bejön a szerb hadsereg a falujukba, mit jelent tüzet látni a láthatáron, dörgésre riadni és tudni, hogy az nem az égi vihar jele. Elásni, amit el lehet, és lefizetni a sofőröket, majd alig pár bőrönddel jutni át a határon. Mit jelent otthagyni az idős nagyszülőket, akik már nem tudtak és nem is akartak menekülni. (Szerencsére túlélték. A ház nem: a betolakodók a csupasz falakig szétrombolták az egykori gyönyörű, rendben tartott házukat.) A barátom a mai napig ezzel álmodik. Neki szerencséje volt, egy vidéki internátusba került aztán, és később visszatérhetett szülőhazájába. De nem mindenkinek adatott ez meg, és odáig sem volt egyenes az út. És az is szerencse volt, hogy neki legalább a kulturális különbségek miatt nem kellett szenvednie: magyar faluból származott, könnyebb volt a beilleszkedés.
Most a könyvfesztiválra megjelent egy vékony, útlevélforma könyv, Janne Teller dán írónő gondolatkísérlete, Ha háború lenne nálunk címmel. (Janne Teller írta a hazájában már kultkönyv és kötelező olvasmány Semmi című ifjúsági regényt is, ami nálunk is tarol: viták tárgya, kamaszok és felnőttek nyugtalanító olvasmánya lett.) Ha rajtam múlna, e vékony kis kötetecskét elolvastatnám mindenkivel. Az írónő országokra dolgozta át a fordítást, a magyar fiatalok például azt gondolhatják át, mi lenne, ha mi szállnánk hadba az osztrákokkal a szlovén tengerpartért, és a háború eldurvulásakor azok, akik nem fekszenek jól a hatalomnál, emigrációra kényszerülnének. Egy távoli kultúrában, Egyiptomban kéne gyökeret vernünk nyelvtudás és tapasztalatok nélkül. Egy ellenséges közegben (mert kinek hiányoznak a meglévő bajok mellett még a menekültek is?!) kellene talpon maradni. Nehéz út a menekülésé is, nem is mindenki jut el a célig.
Egy gyereknek már az borzalmas trauma, hogy el kell hagynia a megszokott életét. Hát még ha útközben a szülei is odavesznek. Ezt felnőtt fejjel is nehéz feldolgozni, elviselni. Aki nem küzd azért, hogy a nálunk menedéket kereső kiskorúak (de a felnőtteké is természetesen) életkörülményei jobbak legyenek, annak vagy nincsen szíve, vagy olyan gőgös, hogy azt képzeli, ő soha nem juthat ilyen helyzetbe, mi köze az egészhez. Tudom, nem megnyugtató gondolat, de bármikor állhatnak úgy a csillagok (történt már itt, Európában is, hogy megmozdult alattunk a biztosnak hitt talaj), hogy nekünk sem lesz más választásunk, mint bepakolni egy bőröndbe, és remélni a legjobbakat…
