Halász Judit: “Harminc felett az ember felelős az arcáért”

Pedig nincs náluk szigorúbb közönség! Ösztönösen ismerik fel a hamisságot, ám ha őszinte szeretettel, természetességgel fordulnak hozzájuk, hűségesen kitartanak a kedvencük mellett.

Épp letelepszünk a napfényes kávézó teraszán, épp bekapcsolom a magnómat – megállapítom magamban, hogy remekül néz ki, mosolyog a szeme –, amikor izgatott fiatal nő áll meg mellettünk. „Jó napot kívánok, művésznő, bocsánat a zavarásért! A kétéves kisfiam nagy rajongója önnek. Tegnap lejátszottuk a koncertfilmjét, a Csiribirit, ő végigtáncolta-tapsolta… Ezért kérem, engedjen meg egy közös fotót! Szeretnék vele eldicsekedni…” A fénykép elkészül, közben az a békés nyugalom, amellyel a váratlan fotózáshoz viszonyul, eszembe juttatja, hogy egy televíziós kollégám nemrégiben felemlegette: Bródy János szerint Halász Judit jóságos.

– Ez kedves, csakhogy én nem tudom, mi az, hogy jóságos, és mi az igazán rossz – mondja furcsa kis grimasszal. – Az új, Apa, figyelj, rám! című koncertemen mindig megkérdezem a gyerekeket: milyen a ti apukátok? Ők kórusban kiáltják: Jóóó..!! Ám, ha arról érdeklődöm, hogy ez mit jelent – Elvisz az óvodába? Megtanulja veled a leckét? Süt neked palacsintát? –, nagy lesz a zavar. Hiszen a jóságnak ezerféle megnyilvánulása lehet, ahogy a rossznak is. Az utóbbiról eszembe jut, hogy az ember gyakran ítélkezik úgy, hogy minimálisak az ismeretei az ítélet tárgyáról. Pedig csak akkor szabadna bármit is mondanunk, ha biztonsággal tudjuk, hogy mi az a másikban, ami tényleg elítélendő. Néha apróságokról van szó, máskor komoly dolgokról: vallásról, bőrszínről, nem sorolom. Én azt gondolom, hogy más bennünk a jó, és más a rossz is, hiszen minden ember „milliók közt egyetlenegy”. „…Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél.” Zseniálisan fogalmaz Kosztolányi a Halotti beszédben!

– Az egyik legkedvesebb versem… De az a történet is kedvenceim közé tartozik, hogy te az 1996-os, súlyos baleseted után csodával határos módon felépültél, majd a legrettegettebb betegséget, a rákot is legyűrted. És ma játszol, koncertezel, unokázol, jól vagy.
– Alig merem kimondani, hogy jól vagyok, pedig jól vagyok. A betegségem 2000-ben kezdődött, három évig tartott a lábra állásom. Ma is járok kontrollvizsgálatra, utána megkönnyebbülten sóhajtok fel: rendben vagyok. Visszanézve azt gondolom, nagyon hasznos volt, hogy a betegségem alatt is dolgoztam. A kezelések idején megállapodtam a Vígszínházzal, hogy a hét második felében tudok játszani – kaptam is feladatokat –, hiszen a hétfői kezelések után csütörtökre már használható állapotba kerültem. Az is jó volt, hogy ekkor készítettem a Varázsfuvola-lemezt. Meg akartam ismertetni-szerettetni a gyerekekkel a komolyzenét, de én nem végeztem Zeneakadémiát, sokat kellett készülnöm. A saját bőrömön tapasztaltam: nem szabad feladni a munkádat, a céljaidat, mert akkor lehúzhatod a rolót…

– Te nem húztad le. Amikor néhány napja felhívtalak, épp Szegedre érkeztél, és szokásodtól eltérően hadarva mondtad, hogy persze-persze találkozzunk, de most pakolni kell, mert délelőtt is lesz koncert meg délután is.
– Azt se hallgassuk el, hogy régen három koncertet is megcsináltam egy nap alatt – azonos színvonalon –, most legfeljebb kettőt! Bár az éneklés soha nem fáraszt, hiszen állandó a visszacsatolás. Akkor is, ha három generáció van jelen – kortárs nagyszülők, szülők és a kicsik –, akkor is, ha csak gyerekek. Ők, ha élvezik a műsort, énekelnek, tapsolnak, lelkesen válaszolnak a kérdéseimre, ám ha unják, ezer jelét adják a nemtetszésüknek. Rengeteget tanultam-tanulok a viselkedésükből! Óriási a különbség a színészet és az előadó-művészet között. A színész a partnerével van kapcsolatban – nem figyeli, legfeljebb érzékeli a nézőtér lélegzetvételét –, az előadóművész pedig a közönséggel.

– Egyszer láttam egy rémes koncertet. Az előadó rengeteg gyereket hívott fel a színpadra, amiből hatalmas káosz kerekedett.
– Ezzel már nem próbálkozom. Egyrészt azért, mert aki nem jut fel a színpadra, szomorú lesz, gyakran sírva fakad, másrészt azért, mert amíg néhányan szerepelnek, a többi unatkozik. És jól emlékszem arra, hogy gyerekkoromban nagyon szenvedtem, ha unalmasnak találtam valamit. Nem voltam én rossz – persze utáltam az értelmetlen fegyelmet –, de ha unatkoztam az iskolában, bohóckodni kezdtem. A többiek nevettek, felbomlott a rend… Csodálatos volt a gyerekkorom! Zuglóban nőttem fel, olyan kertes házban, ahol az egyik lakásban a nagymamáék, a másikban a nagynénémék, a harmadikban mi éltünk. Bárhová mentem, szeretettel fogadtak. Játszottam, locsoltam, elkísértem a nagymamát a piacra. Ráadásul a másik nagyim is a közelünkben, a Zoborhegy téren lakott. Az ilyen nagycsaládos lét paradicsom egy gyereknek.

– Az unokáidnak is megadatik a paradicsom?
– Majdnem. Amióta hazajöttek Amerikából – ahol a fiam munkája miatt töltöttek jó néhány évet –, sokat vagyunk együtt a három kisfiúval. Büszkén mondhatom, hogy a férjem, akivel „százhuszonöt” éve élünk együtt, csúcsnagypapa! Nem lehet tőle olyat kérni, amit nem teljesít. Bármikor elmegy bármelyik gyerekért, viszi őket a Csodák palotájába, játszóházba, játszótérre, mindenhová.
A fiúk sok örömöt hoznak az életünkbe, élvezem, ha este követelik, hogy énekeljek nekik az elalváshoz.
„Múzsaként” is kiválóak. Amikor láttam, hogy a kistestvér születése mennyire felforgatja a nagyobb életét, felhívtam Bródyt, hogy csináljunk egy lemezt. Így született a „Szeresd a testvéredet!”, ami nem rólunk, hanem minden gyerekes családról szól. Nem lakunk egymástól messze, a hétéves Sammy mégis azt javasolta, hogy „az egyik házban éljetek ti, a másikban mi, és a kettőt kösse össze egy híd!” Szóval erősen foglalkozunk a majdnem együtt lakás gondolatával…

– Anyósként is olyan jól érzed magad, mint nagymamaként?
– Büszke vagyok az unokáimra, a fiamra és a menyemre, de bele kellett tanulni az anyósszerepbe.
Amikor az első gyerek született, azt gondoltam, hogy fiús anyaként másodrendű nagymama leszek, és a menyem nem ismer majd meg olyannak, amilyen valójában vagyok. Ma pedig úgy érzem, hogy van egy fiam és egy lányom is! Ugye gyönyörű? Ehhez időre volt szükség és három kisfiúra, akik összehoztak minket.

– Főiskolás korodban gondoltál arra, hogy ilyen fontos lesz számodra a család?
– Dehogy! Akkor minden a színházról, filmekről, versekről, zenékről szólt. Éjjel és nappal. Sokat köszönhetek annak a gyönyörű korszaknak. A szakma ismeretét, szeretetét, tiszteletét és életre szóló barátságokat. Béres Ilona, Tordai Teri, Szegedi Erika, Dobos Ildikó, a nemrég eltávozott Polónyi Gyöngyi… Ma is fontosak vagyunk egymásnak!

– Az első találkozásotok óta sok-sok év telt el…
– Értem a kérdést. Tudomásul veszem, hogy telnek az évek, jó viszonyban vagyok az életkorommal, és azokkal a koromhoz illő szerepekkel, amelyeket a Vígszínházban kapok. Most például nagyon élvezem a fiam évjáratához tartozó Fesztbaum Béla rendezését, amelyet Molnár Ferenc művei alapján szerkesztett-rendezett. Valószínűleg azért sem visel meg nagyon az évek múlása, mert soha nem volt számomra központi kérdés a külsőm.

– Pedig milyen gyönyörű voltál a Szerelmesfilmben!
– Biztosan, de amikor bekerültem a főiskolára, olyan bombázó osztálytársnőim voltak, hogy én korán tudomásul vettem: számomra nem a külső az érvényesülés legfőbb terepe. Egyébként gyakran előfordul, hogy nem tartok vonzónak szabályos szépségeket, de mondjuk, Ruttkai Éva szabálytalanságát gyönyörűnek láttam. Gyakran eszembe jut egy közhelyes igazság: harminc felett az ember felelős az arcáért. Hiszen nyomot hagynak rajta a gondjaid, örömeid, kudarcait, sikereid és a korábban emlegetett jóságod meg a rosszaságod is.

– Janikovszky Éva szerint: „Mindenki maga dönti el, hogy gonosz öregasszony vagy ezüsthajú idős tündér lesz belőle.”
– Nagyon szerettem őt, ez a gondolata is tetszik. És remélem, illik majd hozzám az ezüsthajú szerep.