„Viszonylag új, nagy óvodában dolgozom, tudom ez ritkaság, a gyerekek »kétfelől« jönnek hozzánk, vagyis körzetünk egyik része szegény, a másik »gazdag« vidék. Kollégáimmal többször is beszélgettünk arról, vajon min múlik az, hogy az egyik gyereket a többiek elfogadják, befogadják, a másikat nem. Eleinte azt hittük, hogy a gazdagok egyértelműen jó helyzetben vannak, és kirekesztik maguk közül a szegényebbeket, de aztán rá kellett jönnünk, hogy ez nem így van, vagy legalábbis nem egészen így van. Talán a gyerekek egyéni tulajdonságai számítanak igazán, vagy valami más? Mit mond erről a tudomány, ha egyáltalán mond valamit? Vannak ilyen kutatások? Hogy kit miért fogadnak el – és miért nem?”
Kit, miért?
Thomas Dishion a nyolcvanas évek végén vizsgálta a gyerekek csoportbeli helyzetét – igaz, hogy csak iskolások és ezen belül is csak fiúk körében –, és úgy találta, hogy a be nem fogadott, a közösség által visszautasított fiúk erőszakosabb családi háttérből érkeznek, mint az átlag, és ennek következtében ők maguk is agresszívebbek. A vizsgálatokban úgy tűnt kezdetben, hogy az alacsonyabb jövedelmű családokból származó fiúkat gyakrabban éri a kirekesztés, de az adatok finomabb elemzése azt mutatta, hogy a visszautasításnak – és az azt kiváltó agresszív viselkedésnek – nem közvetlenül oka a család társadalmi helyzete. Voltak családok, amelyek ugyan a szegényebbek közé voltak sorolhatók, de mégis olyan érzelmi légkört tudtak biztosítani a gyerekeiknek, amelyikben azok önbecsülése (és biztonságérzete) kibontakozhatott. Nem bántak a gyerekekkel erőszakosan, mert bennük sem váltott ki fokozott agressziót a család rosszabb anyagi helyzete, sikerrel tudták azt feldolgozni.
Más vizsgálatok nagyjából ugyanebben az időben (Hart, Ladd, Burleson, Putallaz) azt mutatták, hogy különösen fontos az anyák magatartása. Ez a háttér az, ami leginkább befolyásolja a gyerekek csoportbeli elfogadottságát. Az erőszakos anyák gyerekei szignifikánsan többször részesülnek visszautasításban – talán mert bizonytalanul érzik magukat, és ezzel mintegy provokálják a kirekesztést –, mint azoké az anyáké, akik elfogadják gyereküket, hogy úgy mondjam, kedvüket lelik benne, hogy a gyerek olyan, amilyen, és ez a mindennapokban ezerféle szóbeli és nem szóbeli módon kifejezésre jut. A testi és lelki kapcsolatokban a gyerekek így megerősítést szereznek és nincsenek feleslegesen korlátozva. Ez nagyban növeli biztonságérzetüket. Ehhez az is hozzájárul, hogy a gyerekek természetesen az otthoni mintákat érvényesítik a társas kapcsolatokban, és ha ezek az otthoni minták „kellemesek”, a gyerekek is „kellemesen” viselkednek. Egyszer már beszéltünk itt is róla, hogy ezt a képet még tovább árnyalja, vajon a gyerekek otthon együttműködésre – az együttműködés örömére – nevelődnek-e, vagy pedig a család egész atmoszférájában a „taposd le a másikat”, „gázolj át a másikon” filozófiája érvényesül. És hogy milyen az értékrend. Fontos-e, hogy jól érezzük magunkat együtt, hogy sokat nevetünk, 
hogy szeretünk együtt enni és evés közben beszélgetni. Vagy csak az számít értéknek, hogy „milyen jegyet hoztál az iskolából”, „mennyi a fizetésed”, vagy mekkora az autónk, van-e úszómedencénk – és így tovább. A kutatók egy része pozitívan is tudja értékelni azt az iskoláinkban egyébként gyakran megfigyelhető csoportkohéziós erőt, aminek következtében a gyerekek szégyellik, hogy „túl jó tanulók”, „túl jó gyerekek”, netán osztályelsők. Felbukkan a stréber közismert figurája, vagy esetleg az irigykedve csodált jó tanulóé – Karinthy: Steinmann, a grófnő… –, aki ugyan mindent tud, akivel a tanár úgyszólván éteri magasságokban (a matematika éteri magasságaiban) „egyesül”, de akivel azért valami nagyon nincs rendben…
Az az otthoni légkör, amelyikben jól érezzük magunkat, ahol a család és az otthon tényleg valamiféle menedék, ahova vissza lehet húzódni a külvilág elől, ahol pihenni és regenerálódni lehet, és aminek a kialakításában az anyáknak a kutatások szerint is vitathatatlan szerep jut, jelentős mértékben meghatározza a gyerek elfogadottságát társai körében (természetesen sok más tényező mellett; például az újonnan jött gyerekek helyzete mindig nagyon nehéz, de ez már egy másik kérdéskört érint).
