Szabó Győző: “Az első bélyegre a mai napig emlékszem”

– Motorral jöttél?
– A motorozás a szenvedélyem, régebben versenyeztem is. Szinte minden extrém sportot kipróbáltam, öt éven át siklóernyőztem például, de már abbahagytam. Emlékszem a pillanatra. Én fent lebegek, alattam a lányom és az édesanyja, kockás abrosz, mózeskosár, idill. Tudtam, hogy az az utolsó repülésem.

– A párod kérte, hogy abbahagyd?
– Nem, soha nem korlátozna semmiben. Egyetlen olyan ember sincs körülöttem, aki evvel próbálkozna. Tudják, hogy pont az ellenkező hatást váltaná ki belőlem. Mondom, hogy én döntöttem így. Túl veszélyes.

– Mi van a hátizsákodban?
– Meglepi. Most jövök a kiadóból, a könyvem első példányait hozom. A tied a legelső!

– Megtisztelsz… De ijesztő a borító! Mintha Tarkovszkij Stalker című filmjéből léptél volna ki.
– Ja. A Zónában jártam én is. A tilosban. Tíz éven át drogoztam, a végén már heroint toltam a
toxikomákkal. Nagyon durva volt. Mielőtt abbahagytam, úgy éreztem, mintha kilencvenéves lennék.

– Hogy tudtál kijönni belőle?
– 2001-ben történt. Kellett hozzá egy filmfőszerep, a Valami Amerikáé, meg néhány ember, aki nagyon hitt bennem. Herendi Gábor rendező, akinek az volt a feltétele, hogy a forgatásra tiszta legyek, és Csernus Imre, aki végül lehozott a szerről. Egy hónapig voltam benn a pszichiátrián, aznap, amikor kiengedtek, megkezdődött a filmforgatás. Egy másik világba csöppentem.

– Attól a naptól fogva nem nyúltál kábítószerhez?
– Nem. Már csak a pia van. Eleinte kellett valami, hogy el tudjak csendesedni. Próbálkoztam mással is, órákig futottam például, a párom szólt is a dokinak, hogy adjon valami nyugtatót, mert nem tudok leállni. Csernus azt mondta, hagyjon, majd elfáradok. Így is lett. De azért esténként még mindig innom kell, hogy ellazuljak. Próbálom a minőségre tenni a hangsúlyt, gyűjtöm a márkás borokat. Még az is lehet, hogy borász leszek. Nem, igazából az álmom egy vendéglő.

– Miért kell neked lecsendesedned? Túl sok a stressz?
– Nagyon pörgök. Folyton. Ezer fokon égek. Nem tudom, miért, kell az adrenalin, aztán meg nem tudok leállni. Tajcsizni vagy jógázni kéne, az biztos lenyugtatna.

– Drogozni a rosszfiúk szoktak, nem?
– Már megint ez a hülyeség! Ez nem így van. Én jó családból származom, Nyírbátorban nőttem fel, édesanyám óvónő, édesapám cukrászmester. Gyönyörű gyerekkorom volt. A szüleim szigorúak voltak velem, de nagyon szerettek. Édesanyám elvárta, hogy kitűnő legyek mindenből, de ha végeztem a tanulással, mehettem játszani, sportolni, ahova akartam. A házunkkal szemben volt a sportpálya, előtte egy traktorgumi, ott találkoztunk délutánonként a haverokkal…

– És az a sok finom sütemény…
– Arról nem is beszélve. A tízórai szünetben sprint a cukrászdáig – százon nem vert meg senki –, kértem Klárikától néhány isteni süteményt, és a suliban elosztogattam. Én voltam a sütikirály!

– Aztán tizennégy évesen felkerültél Pestre a Képzőművészeti Szakközépiskolába.
– Gyerekkorom óta feltűnően jól rajzoltam, és nagyon vágytam Pestre. Itt élt a nagybátyám, nagyvilági figura, az éjszaka királya! Egyszer elvitt a Vidám Parkba, bőrig áztunk. Anyám jól leszúrta, hogy lehetett ilyen hülye, de nekem az a fergeteges nap meghatározta a jövőmet… A kisképző maga volt az aranykor. Imádtam oda járni! A koleszban húszan laktunk, persze hamar a kemény maghoz tartoztam. Füvet azonban sosem fogadtam el. Mások szívtak, én meg söröztem konokul.

– Végül mégis győzött a megfelelési kényszer…
– Inkább a kíváncsiság. De az már a Képzőművészeti Főiskolán volt. Az első bélyegre a mai napig emlékszem… Pesti vagánynak akartam látszani, aztán meg már nem tudtam lemondani róla. Sokat, rengeteget „utaztam”.

– Hiányzik?
– Nem. Most a munkám a drogom. Abban utazom. Meg persze a motoromon. Ha holnap eszembe jut, hogy megnézzem magamnak, mondjuk, Gibraltárt, felpattanok és letekerek. Ezek az igazi utazások!

– Komolyan megcsinálnád?
– Miért ne? Csak szenvedélyesen szabad élni.

– Hogyan lett belőled színész? Eredetileg grafikusnak készültél.
– Valójában kamionosnak. Az volt a gyerekkori álom. A színészet egy igazi hollywoodi történet. Elmeséljem? A főiskolán esténként csapos voltam a „Tilos az Á”-ban. A kilencvenes évek elején mindenki ebbe a klubba járt, Csákányi Eszter, Kulka János, tele volt művésszel. Egyszer szóltak Csányi Jánosnak, hogy „az a csapos srác mindenhez ért, énekel, dobol, táncol, fest…” Erre ő odajött  hozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem szerepelni a készülő színdarabjában. 1993-ban, A játék című előadásban, a Merlin Színházban kaptam az első komoly szerepet. Ettől kezdve kézről kézre adtak a rendezők.

– Az ország egyik legrangosabb társulatának, a Katona József Színháznak is tagja voltál. Miért raktak ki?
– Szerintem Zsámbéki Gábor úgy gondolta, én vagyok az, aki a jég hátán is megél. Igaza volt. Ürügyként az szolgált, hogy látott velem a tévében egy nívótlan produkciót. Azóta vigyázok rá, hogy csak minőségi munkákat vállaljak el. De nagyon hálás vagyok azért a néhány évért, mindent, amit a színházról meg lehet tanulni, azt ott, a Katonában sajátítottam el.

– Évek óta Szombathelyen játszol. Voltál Liliom Molnár Ferenc darabjában, Ádám Az ember tragédiájában, és most éppen a Szentivánéji álmot próbálod. Kit alakítasz?
– Zubolyt, a takácsot. Imádom. Rám szabták, mint ahogy Liliom szerepét is. Bár mostanában egyre jobban szeretem, ha van egy csavar a szereposztásban. Ilyen volt Ádám is. Mindenki azt hitte, hogy Lucifer leszek.

– Kár, hogy mi itt Pesten lemaradunk ezekről az előadásokról!
– Én is sajnálom. Vidéken lemegy a bérlet, és annyi volt. De próbálni nagyon jó Szombathelyen. Csak a munkámra koncentrálhatok. Itt Pesten folyton rohangálnom kell, ezren felhívnak, csekkeket kell befizetni – az a halálom –, és így tovább. Ott semmi más nincs, csak a színház.

– De neked ez kevés, ebben biztos vagyok. Díszletet tervezel, táncolsz Bozsik Yvette Lány, kertben című produkciójában, időnként dalra is fakadsz…
– És most már író is vagyok! Viccelek…

– Tényleg, miért írtad meg a drogos múltadat? És miért pont most, tizenegy év távlatából?
– Hm, talán pont azért. Már elég messze van ahhoz, hogy rálássak az akkori önmagamra, és ne féljek, hogy a mátrix újra beszippant. Úgysincsenek már toxikomák. Mindenki kijött… vagy elment… Kávéházi asztaloknál írtam a könyvet, egy éven át. Kellett, hogy emberek legyenek körülöttem, mert néha nagyon szarul voltam. Átéltem mindent újra, kirázott a hideg. Rengeteg munka volt, fel is szedtem hat kilót.

– Megkönnyebbültél, hogy végre megjelent?
– Igen, kiírtam magamból. Ez a könyv is úgy jött, mint minden más az életemben. Ösztönösen. Volt egy érzésem, hogy meg kellene csinálni, és belevágtam. Mint otthon Nyírbátorban a dobolásba. Ki volt írva a zeneiskola ajtajára, hogy felvételt hirdetnek, és én jelentkeztem, brahiból. Így tanultam meg dobolni.

– De főzni azért nem tudsz?
– De. Múlt hétvégén nyertem egy főzőversenyt!

– Ne már! Kreatív fenegyerek. De úgy látom, a ma délutáni könyvbemutató azért megvisel. Izgulsz? Kezed-lábad jár.
– Naná! Nem mindennap jelenik meg az embernek könyve! Ki tudja, mit szólnak hozzá? Lehet, hogy holnap már leköpdösnek az utcán az édesanyák…

– Nem hiszem. Szükség van szembesülésre. A drog köztünk jár.
– Én is így gondolom. Tizenöt éves a lányom, részben az ő kedvéért is fogtam bele az írásba. Akartam, hogy ezt az egész pokoljárást tudja. Nem mintha meg tudnám védeni bármitől is, de legalább azt lássa, hogy a nulla alól is fel lehet állni.